Székely Magda: Kőtábla

1.
Iszonyú volt régen. Kemény
törvények buktak és születtek,
lobogott élő szózata
kőtáblának és feszületnek.
A hasadozó ég szava
próféták csontjaiba vágott,
tűzoszlopok és víziók
ragyogtatták a pusztaságot.

Ma iszonyúbb. Jónás mikor
futott a szótól, tudva tudta,
melyik a hang, melyik a hús,
melyik a város és a puszta.
De ma Tarsis és Ninive,
mint két tojás, egyforma város:
Ki tudja, hogy menekül-e,
vagy most ért el feladatához?

Mert megritkultak az egek,
isteni szó senkit nem öklel.
Hadakozunk, és nem segít
ma senki fényes hírnökökkel.
Nekünk kell tudni egyedül,
testünk mulandó kén és foszfor,
s ha késlekedünk szólani,
a föld s az ég is velünk pusztul.

2.
A homokpuszta közepén
ételem ritka fű és sáska.
Fülemből régesrég kihalt
a tengerpartok csattogása.
Nem nyelt el a hal. De a föld
a kedvemért mannát sem termett.
Fölöttem égő korona,
a nap kemény tüskéi vernek.

Szavam száraz, mint ez a táj.
Mert ki a népet attól óvja,
ami majd eljön, biztosan,
ha addig meg nem tér a jóra,
az még segíthet. De aki
maga mögött az iszonyattal
a megtörténtet hirdeti,
annak már nincs tennivalója.

És minden éjjel csontmezők
fölött virrasztok. Néma oltár.
Mind rámmered. Nincs szigorúbb
a megvalósult víziónál,
mert rámmered és kényszerít,
s ki erre egymagam maradtam,
szólnom kell. Semmisem segít,
de ne maradjon kimondatlan.

1.
The past was horrible. Harsh rules
were imposed and quickly scrapped.
Live declarations writ in stone
and on the cross lit up the minds.
The roar of looming, cloven skies
shook the bones of timorous prophets.
Columns of fire and brilliant visions
illuminated the deserts’ gloom.

Far more confounding is the present.
Jonah defied the word of God,
but recognized the voice. He knew
the task, the flesh, the town, the desert.
Tarshish and Niniveh, brother cities,
like eggs, today they look alike...
Can you tell if you’re fleeing one, or
embarking on your task in the other?*

These days, the sky turns grey. Divine
revelations fail to move us.
We wage our wars in silence. The voices
of cherished heralds don’t assist us.
Unaided, we must comprehend
our tasks in life and death – and if
we do not raise our voice in time
all earth and sky may perish with us.

2.
Surrounded by the desert’s dust,
I feed on locusts and rare grasses.
The sound of breakers has retreated
along the distant, sandy beaches.
The leviathan spared me. But the heavens
yield no manna for my sake.
Above my head, a burning crown.
Relentless sunshine beats me down.

My words are arid like the landscape.
There’s hope for help in every person
moved by the wish to warn the people
to mend their ways and to avert
the certainty of retribution.
But with the most appalling horror
discharged already in the past,
there is no caution left to issue.

There’s nothing more compelling than
a nightmare that has come to pass.
Each night, I guard a silent field
of bones beneath a broken altar.
The corpses hold me in their gaze
and I, who have survived alone,
must raise my voice. Words cannot help,
but they must not remain unspoken.

 
*A prophet dispatched to Niniveh sought to shirk his task by escaping to Tarshish (The Bible/Book of Jonah).