Szabó Lőrinc: A holló meg a róka
A holló meg a róka (Hungarian)Tél volt, havas és csikorgó. Sajtdarabot csent a Holló. Repült vele egy nagy ágra: „Ebéd, végre-valahára!” Ravasz Róka, noha messze járt a fák közt, észrevette: nyála csordult, gyomra kordult, sóvár szeme majd kifordult. De a Holló óvatos volt, lenti dombról máris iszkolt, s mire Ravasz odabillent, ő még fentibb ágra libbent. Róka koma rém dühös lett; tudta, itt csak ész segíthet. Egyebe nincs úgyse semmi, elkezdett hát hízelegni. És a Holló, gyanakodván, Felfigyelt rá, bár mogorván, de lassanként, mint varázslánc, befonta a szó s a csábtánc: hiúságát egyre jobban kábította, mind mohóbban tömte a sok édes méreg, hódolat, bók és dicséret. „Röptöd, ah, be könnyed, ingó,” — szólt a hang — „be sima, ringó!” „Jól hallom?!” — a Holló döbbent ámulatban lejjebb röppent. Róka mester erre szárnya s farka díszét fuvolázta. Nem volt többé képtelenség: hitte a rút, hogy milyen szép! s mikor az elszánt hízelgő ráfogta, hogy tündér s delnő, már tipegve és topogva és libegve és lobogva pipeskedett szédelegve — de a sajtját nem eresztve. Mohón leste a madárnép, hogy Ravaszdi mit csinál még. Mit? Jégcsapot pendített meg: „Szebb a tiéd, égi zengzet!” És a Holló megbűvölten csőrét tárta… Persze rögtön pottyant a sajt; s mint kereplő: recsegett az énekesnő: „Kár-kár!” — későn kapva észbe, hogy oda a jó ebédje. Ravasz koma eloldalgott: „Edd a nótát, — én a sajtot!” Vígan vitte csemegéjét, bámulta a csacska népség. Holló búsul: „Kár, kár, kár…” aki hiú, pórul jár!
|