Szabó Lőrinc: No Man's Land (Két ország határán in English)

Ha még megkívánsz,
megkívánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.

Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.

Én már csak az égre
nézek fel maholnap,
két ország határán
lábaim topognak,
az is csak búcsú, ha
szívedbe botolnak.

Ha még itt marasztalsz,
hálás leszek érte,
nagyon nehéz az út
az őszbe, a télbe,
nem kísérhet oda
nyarad édessége.

Megyek mégis. Kell a
béke tisztasága,
nem tudom, mit ér,
de ma még fáj az ára;
várjak, most, miattad,
várjak, utoljára?

Sírva így búcsúzom,
régi életemtől,
ha nem húzom is ki
kezed a kezemből:
nincs út visszafelé
e szomorú percből.

Öltöztet az idő
jégbe, hófehérbe,
két országban járok,
mindegyiktől félve;
akármit választasz,
megszenvedek érte.

If you still want me,
I may want a bite,
I’ve lost the taste for
much earthly delight,
begun to clad myself in
ice and snowy white.

Haven’t much time now
for casual embraces,
if your love holds strong
you’ll stay in my graces,
if you woo me not,
wither our love’s traces.

These days my eyes affix
mostly upon the skies,
standing on no man’s land,
teetering on demise,
and if our hearts collide,
still it feels like goodbyes.

You’ll have my gratitude
if yet you want me near,
this journey into winter
so bleak and austere,
your sweet summer breezes
won’t find me, I fear.

I will leave after all,
need that peaceful cleanse,
what it’s worth I know not,
hurts still, nonetheless;
or, should I wait for you,
one last time, alas?

Teary eyed I part with
the life we once had,
whether or not I pluck
mine from your hand:
there’s no road back from
this heartbroken end.

Time has clad me in
ice and ghastly snows,
I straddle two lands,
cast trembling shadows;
whichever choice you make,
I’ll suffer the blows.