This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Szabó Magda: Régimódi történet

Portre of Szabó Magda

Régimódi történet (Hungarian)

Ez a könyv azért íródott, mert hát esztendővel ezelőtt egy régiségkereskedésben megvettem egy arasznyi, széles szájú, kék porcelán kannát, amelyen lótuszok között két Hattyú tollászkodott.
Nem volt szükségem semmiféle kannára, legkevésbé olyanra, amelye hattyúk merengenek. Rögtön megbántam, ahogy megvettem, már a csomagolóban. Otthon be se tettem a porcelánok közé, egy darabig azzal a gondolattal játszottam, elajándékozom, van olyan barátunk, aki gyűjti a szecesszió jellegzetes alkotásait. Végül nem adtam oda senkinek, de a konyhába degradáltam. Vidéki gyanakvásom több évtizedes a fővárosban való tartózkodás után sem enyhült, nálunk mindig megtöltött petróleumlámpa és gyertyák várják az esetleges áramzavart, s különböző célokra tárolt vízzel iparkodom kivédeni az olykor valóban bekövetkező vízhiányt. Van egy mindig megtöltött piros kancsóm a leanderek locsolására, egy műanyag vödrünk főzésre, mosdóvíznek, a hattyús porcelán kannát azzal a gondolattal csorgattam tele, ebből főzök majd teát, kávét. Időnként használtam is. Ritkán. Ritkán van baj a vízszolgáltatással. Nemigen törődtem a kannával, de mikor egyszer észrevettem, hogy valaki elmozdította onnan, ahová állívottam, és nem látom, indokolatlanul ingerült lettem, visszaraktam a helyére.
Ezekben az években nemegyszer kaptam rajta magam azon, hogy olyasmit csinálok, ami nem jellemző rám – sőt. Újévi és névnapi jókívánságokat küldtem olyan családtagoknak, akiknek még kislánykoromban megmagyaráztam, többek közt azért vágyom olyan hevesen független kenyérkereső lenni, hogy vége legyen a szüleim megkívánta értelmetlen körbeköszöntgetésnek, réges-rég halálra ítélt barátságokat támasztottam fel, s ezen legalább annyira megdöbbentem, mint az érdekeltek, akikre egyszer csak úgy kezeltem mosolyogni, mintha mi se történt volna tíz-húsz-harminc-negyven év alatt. Rokonaim száma riasztóan megnőtt, író-olvasó találkozókat vállaltam nehezen megközelíthető vidékeken, mert hirtelen kíváncsi lettem rá, apám-anyám merre született, eljártam temetésekre, gyászmisékre, keresztelni, érintkezési köröm kitágult, elfogadtam azelőtt mindig visszautasított meghívásokat, voltam házassági tanú, az egyik rokon lány Mátyás-templombeli esküvője után, a családi fogadáson, ahol megszámlálhatatlanul sokan voltunk, jókedvű halként úsztam a vendégek óceánjában, akiket mind ismertem a saját világrajövetelem vagy az illető születése óta, s akik közül – tapintatosan – senki sem kérdezte meg, miféle közegben tartózkodtam a gyerekkorom és az aznap közti időszakban, hogy mindeddig nem láttak, s ugyan mi bírt rá, hogy egyszer csak visszatérjek. Megváltozott lényem legdöbbenetesebb új vonása az az érdeklődés volt, amellyel – számára is váratlanul – nálam csaknem tíz évvel idősebb testvérem felé fordultam. Ha találkoztunk, ha együtt lehettünk, majdnem riasztó látványt nyújtottunk a kívülállóknak, mert röhögtünk, tomboltunk, soha nem hallottt dalokat bömböltünk egy képzeletbeli gitár kísérete mellett, s az egymást elvesztett, majd újra megtalált fivér-nővér félpénz-ismertetőjeleként titokzatos szavakat illesztettünk egymás mellé, értelmes hangrendű, mégis érthetetlen fogalmakat.
Egyszer, mikor felugrott hozzánk, a szokottnál is kevesebb ideje volt, míg a teát készítettem, kijött velem a konyhába, hogy addig is beszélgethessünk. Mindig mulattatta a minden négyzetcentiméterén beépített, csepp helyiség, csodálkozott, hogy lehet főzni benne. Háttal álltam neki, így érzékeltem, hogy mozdul, felemel valamit; a teásdoboz volt a közelében, gondoltam, azt nézi meg. De mikor megfordultam, a hattyús kannát láttam a kezében, óvatosan megfordította, hogy ki ne loccsanjon belőle a víz.
– Hol a ragasztás? – kérdezte a fivérem.
Rábámultam. Ha új játékot talált ki, nem ismertem a szabályait.
– Megáll az ész – mondta. – Pesten csinálták? Semmi nyoma, hogy eltört.
– Ez? – kérdeztem. – Vadonatúj. Már amilyen vadonatúj tárgyak a BÁV-ban vannak. Honnan szeded, hogy törött? Most vettem, nincs egy éve.
– Menj a csodába – szólt rám majdnem haraggal. – Hiszen én törtem el.
És ment be a szobába, vitte a kannát, én meg utána a teával, és míg betöltöttem, még mindig az volt az érzésem: játszik. Csak amikor már az asztalhoz ültünk, s ő elmagyarázta a többieknek, hol állott nálunk a Szent Anna utcai lakásban ez a kanna, amelyet ő gyerekkorunkban eltört, de amelyet valaki mesterien összeragasztott, értettem meg, hogy szó sincs semmiféle játékról, éppen csak nem erről a kannáról beszél, hanem a hasonmásáról, aminek abban a korban, amikor gyártották, ezer meg ezer testvére lehetett. A Szent Anna utcai lakásban volt egy hattyús kannánk, ő eltörte, kidobták, elfelejtettük, elfelejtettem. Én bizonyos, hogy igen. Az a valaki, aki újévi üdvözleteket ír újabban, esküvőre jár, konfirmációra, rekviemre, összekeresgéli a rokonait, vizitel, vendéget hív, az az idegen, az nem. Az emlékezett erre a kannára, ami csalás, káprázat, nem igaz, nem azonos azzal, ami valaha eltörött, és az ő otthonában állt, de: valahol persze mégiscsak azonos, hát meg kell venni, haza kell hozni, mert ott kell lennie, ahol ő él, az ő közelében.



PublisherMagvető és Szépirodalmi Könyvkiadó
Source of the quotation11-14

minimap