Ez a könyv azért íródott, mert hát esztendővel ezelőtt egy régiségkereskedésben
megvettem egy arasznyi, széles szájú, kék porcelán kannát, amelyen lótuszok
között két Hattyú tollászkodott.
Nem volt szükségem semmiféle kannára, legkevésbé olyanra, amelye hattyúk merengenek.
Rögtön megbántam, ahogy megvettem, már a csomagolóban. Otthon be se tettem a
porcelánok közé, egy darabig azzal a gondolattal játszottam, elajándékozom,
van olyan barátunk, aki gyűjti a szecesszió jellegzetes alkotásait. Végül nem
adtam oda senkinek, de a konyhába degradáltam. Vidéki gyanakvásom több évtizedes
a fővárosban való tartózkodás után sem enyhült, nálunk mindig megtöltött petróleumlámpa
és gyertyák várják az esetleges áramzavart, s különböző célokra tárolt vízzel
iparkodom kivédeni az olykor valóban bekövetkező vízhiányt. Van egy mindig megtöltött
piros kancsóm a leanderek locsolására, egy műanyag vödrünk főzésre, mosdóvíznek,
a hattyús porcelán kannát azzal a gondolattal csorgattam tele, ebből főzök majd
teát, kávét. Időnként használtam is. Ritkán. Ritkán van baj a vízszolgáltatással.
Nemigen törődtem a kannával, de mikor egyszer észrevettem, hogy valaki elmozdította
onnan, ahová állívottam, és nem látom, indokolatlanul ingerült lettem, visszaraktam
a helyére.
Ezekben az években nemegyszer kaptam rajta magam azon, hogy olyasmit csinálok,
ami nem jellemző rám – sőt. Újévi és névnapi jókívánságokat küldtem olyan családtagoknak,
akiknek még kislánykoromban megmagyaráztam, többek közt azért vágyom olyan hevesen
független kenyérkereső lenni, hogy vége legyen a szüleim megkívánta értelmetlen
körbeköszöntgetésnek, réges-rég halálra ítélt barátságokat támasztottam fel,
s ezen legalább annyira megdöbbentem, mint az érdekeltek, akikre egyszer csak
úgy kezeltem mosolyogni, mintha mi se történt volna tíz-húsz-harminc-negyven
év alatt. Rokonaim száma riasztóan megnőtt, író-olvasó találkozókat vállaltam
nehezen megközelíthető vidékeken, mert hirtelen kíváncsi lettem rá, apám-anyám
merre született, eljártam temetésekre, gyászmisékre, keresztelni, érintkezési
köröm kitágult, elfogadtam azelőtt mindig visszautasított meghívásokat, voltam
házassági tanú, az egyik rokon lány Mátyás-templombeli esküvője után, a családi
fogadáson, ahol megszámlálhatatlanul sokan voltunk, jókedvű halként úsztam a
vendégek óceánjában, akiket mind ismertem a saját világrajövetelem vagy az illető
születése óta, s akik közül – tapintatosan – senki sem kérdezte meg, miféle
közegben tartózkodtam a gyerekkorom és az aznap közti időszakban, hogy mindeddig
nem láttak, s ugyan mi bírt rá, hogy egyszer csak visszatérjek. Megváltozott
lényem legdöbbenetesebb új vonása az az érdeklődés volt, amellyel – számára
is váratlanul – nálam csaknem tíz évvel idősebb testvérem felé fordultam. Ha
találkoztunk, ha együtt lehettünk, majdnem riasztó látványt nyújtottunk a kívülállóknak,
mert röhögtünk, tomboltunk, soha nem hallottt dalokat bömböltünk egy képzeletbeli
gitár kísérete mellett, s az egymást elvesztett, majd újra megtalált fivér-nővér
félpénz-ismertetőjeleként titokzatos szavakat illesztettünk egymás mellé, értelmes
hangrendű, mégis érthetetlen fogalmakat.
Egyszer, mikor felugrott hozzánk, a szokottnál is kevesebb ideje volt, míg a
teát készítettem, kijött velem a konyhába, hogy addig is beszélgethessünk. Mindig
mulattatta a minden négyzetcentiméterén beépített, csepp helyiség, csodálkozott,
hogy lehet főzni benne. Háttal álltam neki, így érzékeltem, hogy mozdul, felemel
valamit; a teásdoboz volt a közelében, gondoltam, azt nézi meg. De mikor megfordultam,
a hattyús kannát láttam a kezében, óvatosan megfordította, hogy ki ne loccsanjon
belőle a víz.
– Hol a ragasztás? – kérdezte a fivérem.
Rábámultam. Ha új játékot talált ki, nem ismertem a szabályait.
– Megáll az ész – mondta. – Pesten csinálták? Semmi nyoma, hogy eltört.
– Ez? – kérdeztem. – Vadonatúj. Már amilyen vadonatúj tárgyak a BÁV-ban vannak.
Honnan szeded, hogy törött? Most vettem, nincs egy éve.
– Menj a csodába – szólt rám majdnem haraggal. – Hiszen én törtem el.
És ment be a szobába, vitte a kannát, én meg utána a teával, és míg betöltöttem,
még mindig az volt az érzésem: játszik. Csak amikor már az asztalhoz ültünk,
s ő elmagyarázta a többieknek, hol állott nálunk a Szent Anna utcai lakásban
ez a kanna, amelyet ő gyerekkorunkban eltört, de amelyet valaki mesterien összeragasztott,
értettem meg, hogy szó sincs semmiféle játékról, éppen csak nem erről a kannáról
beszél, hanem a hasonmásáról, aminek abban a korban, amikor gyártották, ezer
meg ezer testvére lehetett. A Szent Anna utcai lakásban volt egy hattyús kannánk,
ő eltörte, kidobták, elfelejtettük, elfelejtettem. Én bizonyos, hogy igen. Az
a valaki, aki újévi üdvözleteket ír újabban, esküvőre jár, konfirmációra, rekviemre,
összekeresgéli a rokonait, vizitel, vendéget hív, az az idegen, az nem. Az emlékezett
erre a kannára, ami csalás, káprázat, nem igaz, nem azonos azzal, ami valaha
eltörött, és az ő otthonában állt, de: valahol persze mégiscsak azonos, hát
meg kell venni, haza kell hozni, mert ott kell lennie, ahol ő él, az ő közelében.