Szilágyi Domokos: Zora (Hajnal in Serbian)

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik - a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; - táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek -,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.

De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap - újrakezdjük.

(1957)

Kao što moje srce kuca,
ljuljajući lišće u padu
opterećeno lepotama
u svitanju tišina kljuva.
Zora je – snom opijeno
u polusnu zeva dan
kao i ja; – u raširena pluća
poput sulca drhtavu maglu uvlači
i kao ljudsko oko
– ako može dušu olakšati,
kad se smanjuju brige –,
kraj se polako bistri.

Čekam da se zora pomeri,
neka svežim naletom krene
prema svetlosti,
i zora me čeka.
Izazivajući se merkamo. Kolebamo se,
jedan drugog bodrimo.
Težak je prvi korak,
mami onesvešćen san.

Onda ipak: nasmešimo se
i vedro krenemo, rukom u ruci,
poput zaljubljenih,
da kroz dvadesetčetiri sata
sakupimo snagu i volju
kojom sutra – opet počinjemo.

(1957)