Tóth Árpád: De la suflet la suflet (Lélektől lélekig in Romanian)
Lélektől lélekig (Hungarian)Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
|
De la suflet la suflet (Romanian)Stau la fereastră noaptea şi privesc o stea în depărtări adânci, de unde, sfios, tremurătoare, licăresc în ochii mei acele raze blânde.
Trecând prin miliardele de mile, neostenite-n spaţiul îngheţat, atâta beznă mută şi pustiuri de câte lungi milenii-au traversat?
Mesaj ceresc la ultima etapă, aceste raze-n ochii-mi fericite mor în sicriul peste care las capacul genei mele ostenite.
Trecând lumina prin cristale fine, savanţii înşişi au descoperit în spaţiu alte corpuri înrudite cu ţărna şi cu trupul meu mâhnit.
În mine-o-nchid şi-n sânge o absorb, şi-ascult ce vechi dureri îşi plânge-anume ogorului – azurul, raza – stelei şi-un corp ce spune altui corp, în lume.
Singurătatea poate că le doare în spaţiul fără margini risipite, ori poate ne-ntâlnirea dintre noi în ghiaţa nopţii care ne înghite?
De ce plângi, stea? Eşti mai însingurată ca inimile noastre între ele? E mai departe Sirius de mine decât un camarad, la zile grele?
Vai, dragoste, prietenie, cale de la un suflet pân-la altul, viaţă în care raza ochilor, mâhnită, nu dă-ntre noi decât de-un vid de ghiaţă!
|