Várady Szabolcs: Háló fölött

Befordulok egy utcasarkon,
eltévedek a városomban –
fogaim koccanó zajában
tenyésznek álomképeim,
miket szétugraszt majd a lárma.
A játszótér mentén írígylem
a gyerekszertartások gőgjét,
futólag, mert tovább igyekszem,
üres utcába fordulok,
hol rongyos házfalak közöt
kopott zenéket lélegeznek
pucér ablaksorok,

hát jöjj, és fogd meg a kezem.
Ha nem felejtesz el, hazatalálok.
Idegen utcába ne kergess,
hol térdre kényszerít hiányod.
Engedj megállni lábamon,
engedd, hogy induljak veled
világom fölfedezni végre,
az örökösen tervezett
döntő fölismerésre.

Nem válaszolsz. A csókjaim
átfutnak arcodon. Lebegsz
a kötelesség, szeretet,
szerelem hálói fölött
az áldozat sorsát latolva.
Hiszen ha őt elengeded,
tudom, zuhanás lesz a sorsa.
Hiszen hármunk egymást faló
kapcsolatából kitaszítva
talán a harmadik jelen lesz
levágott testrészként örökre,
immár mit sem gyanítva.
S kit a harc győztesnek ír be,
a béke áthúzza nevét.

Szeretlek. Véget ér az utca,
a párkánysor lemállik.
Elindulok feléd.

Skrećem u neznanu ulicu
zalutam u vlastitom gradu –
U škrgutavoj galami
bujaju mi snoviđenja
koje rastura ulična buka.
Uz igralište zavidim
gordosti dečačkih igara,
u prolazu, jer dalje koračam,
u praznu ulicu skrećem
gde među trošnim zidovima
otrcane melodije udišu
nagi prozori,

pa dođi, uhvati mi ruku.
Ne zaboraviš li me, naći ću dom.
Ne teraj me u strane sokake
gde bez tebe na kolena padam.
Pa pusti da stanem na noge,
dopusti, da s tobom krenem
da otkrijem sopstveni svet,
to odavno planirano
konačno otkrovenje.

Ne odgovaraš. Moji poljupci
preleću ti lice. Lebdiš
iznad mreže odgovornosti,
naklonjenosti i ljubavi
procenjući sudbinu žrtve.
Jer ako njega napustiš
znam, sledi mu propast.
Jer odbačen iz naše
trojne porazne povezanosti
treći će kao odsečeni
ud, više ne sluteći ništa,
biti večito prisutan.
I ime pobednika u toj
borbi crtom prekriži mir.

Volim te. Kraj je ulice,
ruši se trošni zid.
Prema tebi krećem.