Prágában a villamosok nem pusztán a közlekedést szolgálják. Lehetetlen rajtuk gondolkodás nélkül utazni. Egy piros ülés mögött mindig egy szürke következik, aztán megint egy piros, mintha a jó és a rossz egyensúlyát próbálnák szemléltetni. Egyszer az ottani 18-as villamoson azt állítottam valakinek, hogy idehaza másfél évig vezettem a 47-est. A 18-as épp a Szarvas-árkon kanyargott le a Moldva felé. Útitársam elismerően nézett rám. Nem tudtam viszonozni a pillantását, mert képzeletben a Fehérvári útra fordultam rá, átrohant előttünk egy gyalogos, nem is lassítottam, csak a csöngőre vágtam otrombán. A 18-as a kisoldali metrómegálló elé ért. Barátom, aki eddig hitt az állításomban, nevetni kezdett, mindketten a magas kertfalra festett Kafka-portrét néztük, egy utas a tekintetünk irányából téves következtetést vont le, nem őelőle fordultunk az ablak felé, néhány megrovó szóval felállított a helyünkről, rokkant-igazolványára hivatkozott, amit azonban otthon felejtett. De amikor egy szürke és egy piros ülés közül kellett volna választania, visszariadt a felelősségtől és mégsem ült le.
