Vörösmarty Mihály: Ljudi (Az emberek in Croatian)

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

 
1846. május előtt

Šutite, pjesma nek ne cvili,
     Svijet govori sad,
Smrzavaju se vrelokrili
     Vjetar i dažd i grad.
Dažd suza što ga tuga lije,
Vjetar kog uzdah srca vije,
Utaman: grijeh, vrline mlade;
Nema nade!
 
Čuli sta za priču: narodi
     Imali očeve.
Grijesi što ih predak porodi
     pali na sinove.
prorijeđen narod ustao:
Zakone! – I zakon ga klao.
I zlo zavlada, bodro pade.
Nema nade!
 
I došli slavni, čuo se plač.
     Zakon je pogažen.
I bilo rada: pustoši mač.
     Čovjek je poražen.
A kad su silnici padali
U tuzi međ sobom se klali.
I glas? Jad na čelu parade.
Nema nade!
 
I dugo vlada mir i ljudi
     Strašno se namnožili.
I kikot pošasti već ludi
     Grobom prijeti gomili.
U nebo pogled ona vije,
Jer zemlja njena nikad nije,
Tek tvrdi grob joj dati znade,
Nema nade!
 
Zemlja je bujna, ljudske ruke
     Čine je bujnijom,
Pa ipak svud pustoše muke
     I gnusno ropstvo njom.
Mora li to biti? Ako ne,
Što su tako drevne patnje te?
Snage, vrline, zar ne grade?
Nema nade!
 
Bezbožni savez osnovaste,
     Umu i namjerno zla,
Pa glupost pustite da raste
     I bunu potpaliti zna.
Ma zvijer, đavo, um, jad grubi
Pobijedili – čovjek gubi,
To blato što Boga nam lik imade,
Nema nade!
 
Zemlju boli čovjek, iza svih
     Godina mira i rata.
On kletvi bratoubilačkih
     Na čelu nosi jata.
Kad pomislimo: smiren je on,
Lukavo većem grijehu je sklon.
Soj ljudski plod je vražje brade,
Nema nade, nema nade!