This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vajda János: Trente ans apres (Harminc év után in French)

Portre of Vajda János

Harminc év után (Hungarian)

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Trente ans apres (French)

Ce qui restait à faire est fait, vraiment.
Sur la scne du deuil le rideau tombe.
Nous nous sommes revus – destin clément –
Une dernière fois avant la tombe.
Je le savais que ce temps là viendrait
Où tu prendrais ma douleur en partage,
Où, mais déjà trop tard, ils couleraient
Les pleurs du repentir sur ton visage.

Immense est ce que j'ai perdu. Le ciel
M'a soutenu dans la longue débâcle.
Des faits ici sont pour moi seuls réels,
Car ma mémoire aujourd'hui fait miracle
Et tel moment émerge d'autrefois
Comme de la mer une île engloutie.
C'est ton jeune visage que je vois
Avant que vers d'autres tu sois partie.

Sur toi rejaillit cet enchantement
Et c'est un temple de Vesta, mon âme.
Vois sur l'autel ton image à présent.
Ce que je suis pour toi, rien ne l'entame:
Quand j'aurai quitté la vie je serai
Pour toujours dans la mort une prière,
La chanson d'amour pour I'éternité ...
Le ciel, vois-tu, nous fiança sur terre.

Tu gaspillais pour d'indignes vainqueurs
Les beautés incomprises de tes charmes;
Moi, pénitent d'une idole sans cœur,
Je n'avais plus pour plaisir que les larmes.
Et nous voici, condamnés, confondus,
Qui nous dévisageons dans le silence
Sans regretter le paradis perdu:
Nous n'avons pas connu ses jouissances.

Après l'orage la lune est ainsi
Qui se repose au bord d'un grand nuage,
Qui regarde en bas la lugubre nuit
Triste toujours, mais sans passion sauvage,
Qui guette le silence dans le bois
Plein de visions, alors que les branches
Sur les feuilles mortes, par endroits,
En lourdes larmes doucement s'épanchent.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.francia.unideb.hu

minimap