Weöres Sándor: Ars poetica (Ars Poetica in English)

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Memory cannot make your song everlasting.

Glory is not to be hoped from the evanescences:

how could it glorify you, when its glitterings are not essences?

Your song may flaunt a few embers from eternal things

while those who face them take fire as a minute passes.

Sages suggest: only individuals are in their senses.

All right; but to get more, be more than individual:

slip off your great-poet-status, your lumbering galoshes,

serve genius, give it your human decencies

which are point and infinity: neither big nor small.

Catch the hot words that shine in the soul’s estuaries:

they feed and sustain countless earth-centuries

and only migrate into your transient song,

their destiny is eternity as your destiny is,

they are friends who hug you and hasten soaring on.