Weöres Sándor: Daráló

Jő a fecske tavasszal,

minden szívet vigasztal,

       tavasszal

       vigasztal,

csak engem nem nyugosztal.

Megterítve az asztal,

vendégeket marasztal,

       az asztal

       marasztal,

engem menni tapasztal.

Minden virág tavasszal

följebb nő egy arasszal,

       tavasszal

       arasszal,

tapasszák le tapasszal.

Szemben ennyi pimasszal

teli vagyok panasszal,

       pimasszal

       panasszal,

nem bírok a ravasszal.

Körben csupa kopasz fal,

följajdúl a panaszdal,

       kopasz fal

       panaszdal,

búbánatot magasztal.

Vien’ la rondine a primavera,

tutti  i cuori consola

                primavera

                consola,

solo a me non conforta.

La tavola è apparecchiata,

l’ospite è trattenuta

                apparecchiata

                trattenuta

solo a me fanno  andar via.

Tutti i fiori a primavera

Crescono di una spanna

                primavera

                spanna,

li si incolli con la colla.

Di fronte a tanta sfrontatezza

Son pieno di sofferenza

                sfrontatezza

                sofferenza,

Non  reggo la raffinatezza.

Le mura nude tutt’intorno,

Un grido di dolore è il canto

                intorno

                canto,

afflizione  magnificata.