This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Weöres Sándor: Kassák Lajosnak

Portre of Weöres Sándor

Kassák Lajosnak (Hungarian)

Sokan ültek az alacsony bolthajtású szobában,
arcuk nem látszott, amint lehajolva szegecseltek, mint ívelt betűk,
és köréjük olvashatatlan sorokat irkált az alkony.
Egyikük megszólalt,
talán csak annyit mondott: „Itt vagyok", vagy: „Este van".
A falban csengett a víz, a kályhában a szikra,
s az időjárás is énekelt, e kelyhét-húnyó nagy virág.
Egy megzendülő eleven betű,
melytől minden más zengés egyszerre megvilágosul, mi eddig is ott lappangott,
a víz-buzogás, a szikra-sziszegés, a kinti idő valahány üres susogása
megcsillan és értelmet kap, mert egy jel A-t vagy B-t mondott:
Lehet, hogy ez vagy.

                             Más szóval:

Tavasszal a körtevirágba szirom fogódzik:
tudja, hogy ez az egyetlen tavasz, több nem volt és nem lesz,
önmagának lankasztó heve és vihara és zuzmarája,
gyümölcsözteti és széttépi önmagát és mindig jelen van.
Elmúlhat hetven év, elmúlik ezer:
az idő palánk-lécei mögött a te lépteid.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationWS Összes II/510

A Kassák Lajos (Italian)

Nella stanza bassa con soffitto a volta, erano seduti in tanti,
i loro visi non si vedevano mentre rivettavano chini,
come lettere arcuate,
il crepuscolo scarabocchiava righe illeggibili intorno
a loro.
Uno di loro cominciò a parlare,
forse disse soltanto: “Sono qui” o “ È sera”.
Nel muro squillava l’acqua, la scintilla nella stufa,
e anche il tempo cantava, questo grande fiore dal
calice chiuso.
Una risuonante vivace lettera,
che rende ogni altra sonorità chiara, che anche finora
là latitava,
il bulicare dell’acqua, il sibilare della scintilla,
ogni fruscio vuoto del tempo all’aperto
risplende e assume un significato, perché un segno A o B
aveva detto:
Forse, questo sei tu.
 
                               Con altre parole:
 
In primavera il petalo si aggrappa al fiore del pero:
sa, che questa è l’unica primavera, altre non ce n’erano
e non ci saranno,
è il calore estenuante, la tempesta e la pruina di se stesso,
si fa fruttificare, lacera se stessa ed è sempre presente.  
Possono passare settant’anni, passano mille:
i tuoi passi dietro i listelli della recinzione.
 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap