Weöres Sándor: Valse Triste (Valse Triste in Portuguese)

Hűvös és öreg az este.

Remeg a venyige teste.

Elhull a szüreti ének.

Kuckóba bújnak a vének.

Ködben a templom dombja,

villog a torony gombja,

gyors záporok sötéten

szaladnak át a réten.

Elhull a nyári ének,

elbújnak már a vének,

hüvös az árny, az este,

csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.

Egyik nyár, akár a másik.

Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.

Lyukas és fagyos az emlék.

A fákon piros láz van.

Lányok sírnak a házban.

Hol a szádról a festék?

kékre csípik az esték.

Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,

nem marad semmi emlék,

az ember szíve vásik,

egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.

Kolompol az ősz kolompja.

A dér a kökényt megeste.

Hűvös és öreg az este.

É fresca e velha a noite.

Treme o corpo do sarmento.

Morre o canto da vindima.

Metem-se os velhos no seu canto.

A igreja da colina em nevoeiro,

a torre no cimo ilumina,

velozes tempestades sombrias

atravessam os prados.

Morre o canto do Verão,

escondem-se já os velhos,

fresca a sombra, a noite,

vibra o corpo do arbusto.

Gasta-se o coração humano.

Um verão é igual aos outros.

É indiferente se antigo ou pouco antigo.

A recordação, gelada e com brancos.

Nas árvores, há uma febre encarnada.

Choram raparigas em casa.

Onde a tristeza da tua boca?

Mordem-nas as noites de azul.

É indiferente se antigo ou pouco antigo,

nenhuma recordação ficará,

gasta-se o coração humano,

um verão é igual aos outros.

Carrapicho do arbusto canta.

Chocalha o chocalho de Outono.

A geada comeu a ameixeira.

E fresca e velha a noite.