Zalán Tibor: Moon rises above the terrace of the museum coffee-house our musings soaked in red wine... ([A múzeum kávéház teraszán hold kél vörösboros tűnődéseink…] in English)

A múzeum kávéház teraszán hold kél vörös
boros tűnődéseink káromkodássá nemesedtek észrevétlen ültünk
üldögéltünk ott a ránkszakadt konszolidációs reménytelenségben
elmondhatnám: lehetett volna nekünk is történetünk
hatalom-ejtette sebeinket büszkébben viseltük még mint
szerelmes fogsornyomokat szeretkezéseink lángoló évadában
emlékeink észrevétlen nemlétté párlódtak. s látod
nincs már ki életéért sorsomba kapaszkodnék éjjelente
hát a holdon ülő angyalok hárfáit hallgatom
vörösen kélt a részeg hold
a múzeum kávéház tűnődő teraszán. konszolidáltan
üldögéltünk hisz már halottaink is voltak s biztosan
tudtuk lesz is még talán. egymás nyakszirtjének íze rohadt
a szánkban és hajdani zöld teák zöldeskék illata és cserélgetett
lányok a felperzselt vízmosásban - - - ők és még mások talán
fölöttünk szomorú bikák lelkei szálldostak az alkonyi égen
hajunk már a tél mondattanára. figyel : tudtuk. üldögéltünk ott
a ránkszakadt káromkodásban italainktól megrázkódtak s hánytak
a kékre festett lámpaoszlopok de mi bírtuk s álltuk
ajkunkig elmerülten a sárban: már csak a szelet vártuk. hiába
moccanatlan langyos volt az este mentes rossz szimbólumainktól
nem terhelték nehéz párájukkal az odvas temetők
vártuk vártuk a szelet üldögéltünk tűnődve útrakészen hogy
elszálljunk a múzeum kávéház vörösboros teraszáról el
észrevétlen el mindörökre el a telihold felé

moon rises abové the terrace of the museum coffee-house our musings soaked in red wine have become refined into curses unnoticed we sat there in the hopeless air of the consolidation that had fallen on us
I could say: we also could have had a history
we wore our wounds inflicted by the authorities more proudly than imprints of love-bites in the flaming season of love-making our memories have vaporised into non-being unnoticed. and you see there is nobody now to hold on to my destiny for her life at night so I listen to the harps of angels seated on the moon
the drunken moon rose all in red
at the musing terrace of the museum coffee-house. we were sitting there all consolidated for we had had our dead already and were sure that others will follow in our mouths we felt the rotten
taste of each others' napes of neck and the bluish-green fragrance of past teas
and girls swapped between us in the burnt gully --- they were dead and others perhaps
above us souls of melancholic bulis were cruising in the twilight sky
our hair now listens to the syntax of winter: oh we knew. we were just sitting
there amongst the curses that had fallen upon us our drinks made the blue lampposts shudder and retch but we were not sick stood our ground
with the mud reaching as far as our lips. waiting only for tfhe wind in vain for the night was static and lukewarm untouched by our bad symbols hollow cemeteries did not burden it with heavy vapours
were waiting for the wind the wind musing we sat ready to go so that
we'd soar up and fly away from the red-wine-soaked terrace of the museum coffee-house unnoticed away forever away towards the full moon