Zalán Tibor: [a nőket kikről a verseket írjuk nem ismerjük. talán a ködök mögött...]

a nőket kikről a verseket írjuk
nem ismerjük. talán a ködök mögött
kelő napban hajtják félre sápadt fejüket
talán elnéznek bennünket keserű cigarettáink
füstjén túlról
irgalmatlanabbul mint a csecsemők.
keressük lakhelyüket s lángoló ruhában járnak
parazsas mezőkön mindhiába. hívjuk őket és
szánkban felugat a jég
talán álmodók átitatódott koponyája
őrzi elviselhetetlen csöndjüket. talán e fehér
tébolyban válik felismerhetővé szédítő létezésük
írjuk a verseket melyeket ők nem olvasnak soha
róluk kik éjszakánként a holdból éneklik ránk
verejték-ingeinket kik elszállnak a fák felett
könnyű nyári ruhákban a nőkről kik
a verseinkben fonnyadnak háziasszonyokká anyákká
kölcsönkért rongyokon kuporgó szeretőkké. homlokukban
megköt a halál. kialszanak a finom rézcsengők táncoló mellükben
poharaink homályán át még látjuk őket. szelíd
hátukat hintázó farukat ahogy elmennek tőlünk
a piros alkonyatban hogy másokkal legyenek immár mindörökre
boldogtalanok

die frauen über die wir die gedichte schreiben
kennen wir nicht. vielleicht hinter den nebeln
in der aufgehenden sonne neigen sie ihre blassen köpfe zur seite
vielleicht blicken sie uns von jenseits des bitteren rauches
unserer zigaretten
erbarmungsloser als die säuglinge an
wir suchen ihren wohnsitz und sie gehen in flammenden kleidern
über glühende wiesen vergeblich. rufen wir sie
und in unsrem mund bellt das eis
vielleicht bewahrt der durchthränke schädel von träumern
ihr unerträgliches schweigen. vielleicht wird ihr
schwindelerregendes dasein in diesem weißen irrsinn erkennbar
wir schreiben die gedichte die sie nie lesen
über sie die uns nachts vom mond her mit unsren
schweißhemden besingen die in leichten sommerkleidern
über die bäume hinwegfliegen über die frauen die
in unseren gedichten zu hausfrauen zu müttern verwelken
zu geliebten die über geborgten lumpen kauern. in ihren stirnen
erstarrt der tod. es erlöschen die feinen kupferschellen in ihren tänzelnden brüsten
durch die mattscheibe unserer gläser sehen wir sie noch. ihre sanften
rücken wiegenden hüften wie sie von uns weggehen
im roten dämmerlicht um nun in alle ewigkeit mit anderen
unglücklich zu sein