Zalán Tibor: [valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz...]

valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz
hogy megtalálod. hívod valaminek szádból kioldódnak
s hurokká kötik magukat a nyakkendők. unalmas
vagy mint ünnepek előtt a hisztérikus transzparensek. a ködben
hajók ringanak s a derengő ösvényre óriások nyála
csorran. nem a hajnali kelés –
a kettévágott álom undorít
az üvegfalú szobában sétáló fogatlan oroszlán: puha
mancsai szétmázolják szemed árnyékában a földrészeket:
hallgatni tanulsz ismét
zenékbe kapaszkodsz zenékbe és sorsod fölött a súlyos
cintányérok éjfélig végleg összecsapnak
létezhetnél egyszerűbben is
persze egyszerűbben. párálló szőlőtőkék között hol szeretőid
kiálmodják az idő habarcsából konok koponyádat. valahol
ott az. örök szomjúságban. fullasztó hófalak között
lányok vértől iszamós combjai között: halott is
lehetnél akár és létezhetnél is. akár
valamiért gyűlölöd ezt a várost
ribanc újságjaival balkáni vigasságaival fényeivel
melyeknél láthatóvá szilárdul árvaságod. lehajtott fejjel
átvágsz valamilyen téren és csak a sunyi kékes-vörös
hold és csak a kitörülhetetlen arcvonás idegeidben
valakiért most rettegsz
hogy nem találod. hogy megtalálod. hogy

du durchsuchst jetzt die stadt nach jemand und hast große angst
davor daß du ihn findest du nennst ihn irgendwie aus deinem mund lösen sich
die schlipse heraus und sie verknüpfen sich zur schlinge. du bist langweilig
wie vor den feiertagen die hysterischen transparente. im nebel
schaukeln schiffe und auf den dämmernden pfad tropft der speichel
von riesen. nicht das frühe aufstehen –
der zerschnittene traum ekelt mich an
der im gläsernen zimmer wandelnde zahnlose löwe: seine
weichen tatzen zerschmieren die erdteile im schatten deiner augen:
du lernst wieder schweigen
an musik klammerst du dich an musik und über deinem geschick
schlagen die tschinellen endgültig zusammen bis mitternacht
du könntest auch einfacher existieren
gewiß einfacher. zwischen dampfenden weinreben wo deine liebsten
deinen starren schädel hervorträumten aus dem mörtel der zeit. irgendwo
dort. im ewigen durst. zwischen erstickenden schneewänden
zwischen den vor blut glitschigen schenkeln der mädchen: auch tot
könntest du sein und auch existieren könntest du.
aus irgendeinem grund haßt du diese stadt
mit ihren schlampigen zeitungen balkanischen unterhaltungen ihren lichtern
bei denen deine verwaisung sichtbar wird. mit gesenktem haupt
durchquerst du einen platz und bloß der hinterlistige blaurote
mond und bloß der unauslöschbare gesichtszug in deinen nerven
jetzt hast du angst davor