Zelk Zoltán: Quando a Iloba s’era fatta sera (Mikor Ilobán este lett in Italian)

Szemembe úgy ragadt
az ilobai nap,
se délelőtt, se délután,
mindig csak alkonyat,
a falu szélén a Szamos,
a házak közt a gyáva kis patak,
a vizen ülő alkonyat
hátán egy vizipók szalad.
Csobogó alkonyat.
Póklábú alkonyat.

A törpe indóház előtt
süvit a gyorsvonat,
az ablakokon kihajol
a bámész alkonyat,
nézi a forgó réteket,
körhinta tornyokat,
a szitakötő szárnyakon
elzúgó dombokat.
Pihen a sürgönydrótokon
a fecskealkonyat.

Mindig az alkonyat.
Mindig az alkonyat.
Aludni térnek a kacsák,
de árnyuk ott marad
az eperfa alatt.
Az epervérben tocsogó,
a kacsacsőrü alkonyat.

Az eperfa a ház előtt,
a fa előtt a pad,
a házban anyám született,
repednek a falak,
rothad a zsindely, hull a mész,
zuhog a vakolat.
A padra ül, pipára gyújt
a mészhomlokú alkonyat.
A vakolatruhájú alkonyat.

Nagyapa oly sovány,
mégis, egyedül övé csak a pad,
körülötte kövön, füvön
az alkonyi csapat,
a vendégek, a mindennapiak,
zsíros hajú román paraszt,
biró és pakulár,
s a kilenc kőtörők, hiszen
a kőbányában munka vége már,
sárgult, avas szalonnát esznek
és sárga málékenyeret,
de ha majd böjtidő,
sópáncéltól kemény heringeket.

Sárga szél égeti
az avas arcokat.
Csapkod a partra hajított
hering-uszonyú alkonyat.

És jött egyszer a pópa is,
de le nem ült, szalonnát sem evett,
csak állt a kőtörők fölött,
szakállát markolva beszélgetett,
de hiába markolta is
szakállát ha tiz újjal is,
az első szél fölkapta s elröpült,
a kémények s a fellegek
közt még sokáig föl s alá merült,
mig el nem szállt fejéről süvege
s az a süveg a holdig meg nem állt,
mig szoknyája hegycsúcsokig be nem
takarta Ilobát.
És akkor este lett.
És akkor Iloba felett
pópaszoknyájú öreg este lett.

(Az a pópaszoknyájú este
négy napig betakarta Ilobát,
az a holdba röpült süveg
négy napig varjúhangon kiabált,
negyednapon négy deszka közé zárták
és Nagybányára vitték nagyapát.)

Nei miei occhi, il giorno d’Iloba
s’impresse così,
né mattina, né pomeriggio,
sempre solo crepuscolo,
Someș ai margini del paese,
tra le case un piccolo torrente codardo,
sulla schiena del crepuscolo disteso sull’acqua
un ragno palombaro corre.
Crepuscolo ciangottante,
crepuscolo - dalle gambe di ragno -.
 
Davanti la piccola stazione ferroviaria
sibila il treno espresso,
dalla finestra sporge
il crepuscolo imbambolato,
guarda i prati roteanti,
le torri della giostra,
sulle ali della libellula
coline ronzano via,
sui cavi telegrafici
il - crepuscolo delle rondini - riposa.
 
Sempre il crepuscolo.
Sempre il crepuscolo.
Le anatre si ritirano a dormire,
ma la loro ombra rimane là,
sotto l’albero di gelso.
Crepuscolo - dal becco d’anatra -,
sguazzante nel sangue di gelso.
 
L’albero di gelso davanti la casa,
davanti l’albero la panchina,
nella casa è nata mia madre,
le mura stanno crepando,
si putrefà l’asticella, si stacca il calce,
l’intonaco vien giù dirotto.
Si siede sulla panchina, s’accende la pipa
il crepuscolo - dalla fronte di calce -.
Il crepuscolo - dalla veste d’intonaco -.
 
Il nonno è tanto magro,
eppur, la panchina appartiene solo a lui,
intorno a lui, sull’erba,
il gruppetto crepuscolare,
gli ospiti, quelli di tutti i giorni,
contadino rumeno dai capelli unti,
il giudice e il pastore di pecore,
e i nove spaccapietre, perché
nella cava di pietre il lavoro è finito già,
mangiano lardo giallo e rancido,
pane di granoturco,
ma quando giunge il tempo di digiuno,
aringhe indurite dalla crosta del sale.
 
Vento giallo brucia
i visi rancidi.
Il crepuscolo - dal arringa pinnata -  
si dibatte gettato sulla riva.
 
E una volta arrivò anche il prete,
non si sedette, non mangiò lardo,
ergeva alto sopra gli spaccapietre,
chiacchierava afferrandosi alla barba,
ma invano teneva la barba afferrata  
anche con tutte le dieci dita,
il primo vento lo afferrò e volo via,
inabissandosi e riemergendosi lungamente
tra i comignoli e le nuvole,
finché dalla testa sua non volò via il zucchetto
e quel zucchetto non si fermò sino la luna,
finché la sua gonna non coprì Iloba
sino alle cime dei monti.
Allora fu sera.
E allora sopra Iloba fu una sera tarda,
una sera - dalla gonna di prete -.
 
(La sera - dalla gonna di prete -
aveva coperta Iloba per quattro giorni,
quel zucchetto volato sulla luna gridava
per quattro giorni con voce di corvo,
al quarto giorno chiusero il nonno tra quattro
assi e lo portarono a Nagybánya.)