Aleardi, Aleardo: Petőfi Sándorhoz (A Petőfi Sándor in Hungarian)
|
A Petőfi Sándor (Italian)E tu, Sándor, perivi, dei carmi favorito e de la spada, mentre l'arco de gli anni e di fortuna pöetando salivi, verga gentile d'albero plebeo, tu la natìa favella, che non ha madre, che non ha sorella, ai virili educasti metri di guerra, rustico Tirteo. Ove n'andasti che non torni? Siede sul letto nuzïal la giovinetta tua vedova che attende; tra le candide bende de la cuna bisbiglia l’angiol recente de la tua famiglia. Vieni. Per te le belle figlie de la tua landa sfidando i delatori t’intrecciâro ciascuna una ghirlanda di tre colori.- Ahimé, la patria ignora perfin la zolla, dove inginocchiarsi a piangerlo! Cadea forse in battaglia. Forse ne le notturne insidïate corse de la sconfitta sanguinando, immerso dentro un padule transilvano, ai venti diede il suo desolato ultimo verso. Forse un Cosacco, cacciator di vite, incontrato lo stanco là per quelle romite vie, con la picca ne trafisse il fianco: e oltra passando il tartaro corsiero col piè ferrato lacerò la santa testa che tanto contenea tesoro d’inni venturi e tanta carità di pensiero. Forse smarrito in una fonda gola tra i sassoni dirupi, anima sola, quando quei truci abitator dell’alte vette spïando del nemico i passi, sui fuggitivi dirigean la furia dei rotolati massi quivi periva. A immagine del forte Paladino ferito in su le arene fatali di Pirene, forse egli prìa de la solinga morte chiedendo aìta, il corno disperato sonò: ma non l'udìa la esanime Ungheria.
I sette soldati (XI Canto, dettaglio)
|
Petőfi Sándorhoz (Hungarian)Jaj, Sándor, téged is! a dal s a harc fiát, az ifju évek szép, fényes kaptatóján – jaj, hát megöltek téged? dal volt a sorsod, dal volt véged is. Te lant, kinek fád paraszt erdőn termett, s egy testvértelen anyanyelv dalát harcos karokká gyújtogattad át, népi Tyrtaiosz! Látta-é a vermet, melyben eltűntél, látta valaki? Özvegyi ágyán zeng ma dala ki ifjú párodnak; dallal várt haza, dallal rengette azt a pici bölcsőt, hol várta síró magzatja a költőt, akire vár ma mind a vert haza, hol kémek lesnek fátylain a ködnek, s ahol a szépek koszorúkat kötnek háromszínű, szép levélből, virágból neked, te bolygó, bús Petőfi Sándor! Nyughass te bár – s vaj' nyugszol-é? – akárhol: népednek nincs hol leborulnia, hová elmenjen térdrehullni, ha tudná, hogy ott ért csatán a halál! Csatán – talán. De tán amott zihál hattyúdalod egy szittyós, mély mocsárban, Erdély zugán, hol eldőltél a sárban, véres futók közt vérben, s íme, már félholt is voltál, mikor a kozák szúrt a pikával, s nyargalt már tovább. Holttesteden át a tatár paripák tovaszáguldva, szétrugták fejed: a szentelt főt, hol drága himnuszoknak jövőbe zengő hangjai buzogtak! Vagy hegyszorosban véltél menhelyet? tán ott leselgett rád a sanda szász a bércoromról; lopva kémlelé a menekvőknek útját Dél felé, s hogy megpillantott ez a banda, száz nehéz kősziklát görgetett le rád? Roland halálát haltad vón' tehát, ott vérzett el Roncevaux szorossán, halálra sebzett, magányos oroszlán? is négyszemközt voltál a halállal! Hiába fújtál kürtödbe – madárdal felelt neked is csak, majd csönd karolt át. ...Nem hallasz kürtszót, ájult Magyarország?
A hét katona, (I Sette soldati, 1861) részlet a XI énekből
|