Altomare, Libero: Canto futurista

Ho sempre amato tutte le cose violente :

gli aromi penetranti, l'armi, i colori accesi.

Le note incendiarie de la marsigliese

m'avvampano nel cuore con crepitii di fiamme.

 

Bimbo, amai tutto quello ch'è il terror de le mamme,

le risse gioiose lungo l'orlo del mare,

le corse pazze sotto la sferza solare,

arrampicarmi come un quadrumane in foia

su l'epidermide scabra de le roveri,

svellere nidi e suscitar clamori teneri,

scompigliar verdi chiome vegetali,

e provocarne diluvi di petali

o docce refrigeranti di rugiade.

Mordere bacche vermiglie come cuori

fu sempre allora mio desiderio.

 

Ma quando passavano le fanfare

tremavo tutto come a un vento di delirio

quasi che l'anime degli avi

sepolte in fondo al mio cuore

scotessero le loro antiche crinature sonore

sovra le funebri ceneri arse d'orgoglio.

Sognavo al rullo angoscioso dei tamburi,

tuoni di divine bufere,

brontolare furtivo di carriaggi,

feroci pellegrinaggi.

 

Fremevano i nervi al fremito dei metalli

e tutti quegli strani lampi gialli

degli ottoni mi abbacinavano

come le lingue solfuree dell'uragano.

 

Conobbi tutte le voluttà più amare,

i frutti acerbi e i desideri acerbi,

Baciavo le giovinette sovra le gote vermiglie

e da le loro ciglia severe

suggevo lacrime inebrianti

se confessavo, cinico : - Non vi amo !

 

Più tardi, nei bianchi stanzoni del vasto collegio

contesi lembi d'anima a le matematiche oscure.

Seguii con l'occhio le ruote rapaci

dei falchi su l'Apennino,

e mi esercitai nel giardino

a violentare le aiuole,

a ubbriacarmi di sole,

finche la sera stanco cadevo preda del sonno

che m'avvinceva in ceppi aurei ne l'intercolonno

fantastico dei Sogni. E mi liberava l'Aurora !

 

In cinque lustri vissi un millennio intero.

Orfano, solo e beffardo

come una belva libera nella foresta,

elessi a mio rifugio la tempesta

poi che la culla fu gittata ai rovi !

 

Ed ora mi sento signore

d'un grande vascello corsaro,

cavalco un ponte rullante

saturo d'umane vendemmie,

che corre all'arrembaggio

come un poliedro selvaggio,

sbuffando polveri piriche.

 

La Vertigine m'ha transumanato

con la sua ferrea morsa.

M'arroventai nell'ansia della corsa

come un obice atto a sventrar carene !...

Vorrei tendere la corda de la volontà

fino a spezzarne lo stame,

pur che lo strale del mio desiderio

potesse più lungi volare, colpire, ferire !

Uomini, e voi ridete

il riso verdognolo flaccido dell'impotenza,

ma non potete evitare il contagio

del mio delirio fecondo

che si propaga pel mondo !

Mindig szerettem mindent, ami erős hatású:

átható illatot, fegyvert és lángoló színt.

A Marseillaise hevítő ütemei lobogtak,

akár a pattogó lángok, szívemben égve.

 

Szerettem, mint gyerek, mindazt, mi anya réme,

vidám dulakodást tengerpart meredekjén,

bolond versenyfutást, ha ostoroz a napfény,

fölmászni, mint majom, melyet kerget a kandüh,

tölgyfák göcsörtös derekára,

s letépni fészkeket, hogy keljen gyönge lárma,

összekúszálni zöld lombsörényét a fáknak,

míg sziromzápor árad,

vagy hűvös harmateső permetez le.

Szívként pirosló bogyókba harapni,

ez volt akkor a kedvtelésem.

 

De ha a rezesbandák meneteltek,

remegtem, szinte az önkívület szelében,

mintha az ősök lelkei, kik szívembe

úgy temetkeztek el, mint sírhalomba,

hajdani hajukat megráznák zengve-bongva,

gyászos hamvuk fölött, mit a gőg elemésztett.

Fenyegető dobpergés közben álmodoztam

mennydörgéséről csodás viharoknak,

robajáról messzi társzekereknek,

zarándoklásokról, mik vérbe vesznek.

 

A fémek tombolása megvadított,

és sárga villogása elvakított

a rézkürtöknek, s úgy hatott rám,

mint sok kénsárga nyelv, mit öltöget az orkán.

 

Megismertem százféle keserű kéjt,

fanyar gyümölcsöt és éretlen óhajt,

csókoltam elpiruló lányok arcát,

s könnyek mámorító nedűjét

ittam komoly pilláikról, ha végül

cinikusan azt mondtam: Nem szeretlek!

 

Később, fehér termeiben a nagy kollégiumnak,

küzdöttem lelkem foszlányaiért a sötét matematikával.

Az Apenninek fölött a sólymok

ragadozó körözését figyeltem,

és tomboltam a kertben,

virágágyat tiporván

napfényittas tivornyán,

mígnem estefelé az álmosság leigázott,

s arany bilincseit tekerte rám az Álmok

bizarr oszlopközében. S szabaddá tett a Hajnal!

 

Negyedszázad alatt egy ezredévet éltem.

-Árván, egyedül s gúnyból,

mint erdőséget a szabad vad,

rejtekül a vihart választottam magamnak,

bölcsőmet egy szederbokorba dobva!

 

S most mintha kapitánya volnék

egy hatalmas kalózhajónak,

imbolygó fedélzeten állok

emberszürettől jóllakottan,

hajókat megcsáklyázni jó,

rohanva, mint szilaj csikó,

mely puskaport fúj orrlyukából.

 

A Szédület emberfölöttivé tett,

rám rakva acél zaboláját.

Száguldok izzón, mint a gránát,

hajófenékbe léket ütve! ...

Húrját az akaratnak kifeszíteni vágyom,

ha úgy kell, szakadásig,

hogy vágyam nyila messzebb

szálljon, találjon és sebezzen!

Ti pedig, emberek, nevettek

az erőtlenség bágyadt, éretlen mosolyával,

de nem kímél meg titeket sem

tébolyom termékeny ragálya,

mit átterjesztek a világra!