Boccaccio, Giovanni: Ó, a virág (Rime LXXVII in Hungarian)

Il fior, che 'l valor perde

 da che già cade, mai non si rinverde.

Perduto ho il valor mio,

 e mia bellezza non serà com'era:

 però ch'è van disio,

 chi perde il tempo e acquistarlo spera;

 io non son primavera,

 che ogni anno si rinnova e fassi verde.

Io maledico l'ora

 che 'l tempo giovenil fuggir lassai;

 fantina essendo ancora,

 esser abbandonata non pensai:

 non se rallegra mai

 chi 'l primo fior del primo amore perde.

Ballata, assai mi duole

 che a me non lice di metterti in canto;

 tu sai che 'l mio cor vole

 vivere con sospiri, doglia e pianto:

 così farò fin tanto

 che 'l foco di mia vita giugna al verde.

Ó, a virág lehullva

már mit sem ér, sosem virul ki újra.

Mert én már mit sem érek:

oly szép, mint voltam, nem leszek, akármi

jó, hasztalan remények:

az elveszett időket visszavárni;

nem vagyok tavasz, játszi,

mely minden évben jő, s kizöldül újra.

Megátkozom az órát,

mikor ifjú időmet futni hagytam

mint lányka – mily bolondság! –

Nem hittem, hogy otthagynak majd a bajban.

Sosem lesz víg, ki hajdan

az első vágy virágát hullni hagyta.

Úgy bánkódom, dalocska,

hogy nem lesz ajkamon belőled ének,

tudod, mi szívem sorsa:

hogy sóhaj s bánat közt könnyekkel éljek,

addig, amíg az élet

lángja bennem kialszik, porba hullva.