Campana, Dino: Genova
|
Genova (Italian)Poi che la nube si fermò nei cieli Lontano sulla tacita infinita Marina chiusa nei lontani veli, E ritornava l'anima partita Che tutto a lei d'intorno era già arcanamente illustrato del giardino il verde Sogno nell'apparenza sovrumana De le corrusche sue statue superbe: E udìi canto udìi voce di poeti Ne le fonti e le sfingi sui frontoni Benigne un primo oblìo parvero ai proni Umani ancor largire: dai segreti Dedali uscìi: sorgeva un torreggiare Bianco nell'aria: innumeri dal mare Parvero i bianchi sogni dei mattini Lontano dileguando incatenare Come un ignoto turbine di suono. Tra le vele di spuma udivo il suono. Pieno era il sole di Maggio ... Sotto la torre orientale, ne le terrazze verdi ne la lavagna cinerea Dilaga la piazza al mare che addensa le navi inesausto Ride l'arcato palazzo rosso dal portico grande: Come le cateratte del Niagara Canta, ride, svaria ferrea la sinfonia feconda urgente al mare: Genova canta il tuo canto! ... Entro una grotta di porcellana Sorbendo caffè Guardavo dall'invetriata la folla salire veloce Tra le venditrici uguali a statue, porgenti Frutti di mare con rauche grida cadenti Su la bilancia immota: Così ti ricordo ancora e ti rivedo imperiale Su per l'erta tumultuante Verso la porta disserrata Contro l'azzurro serale, Fantastica di trofei Mitici tra torri nude al sereno, A te aggrappata d'intorno La febbre de la vita pristina: e per i vichi lubrici di fanali il canto Instornellato de le prostitute E dal fondo il vento del mar senza posa, ... Per i vichi marini nell'ambigua Sera cacciava il vento tra i fanali Preludii dal groviglio delle navi: I palazzi marini avevan bianchi Arabeschi nell'ombra illanguidita Ed andavamo io e la sera ambigua: Ed io gli occhi alzavo su ai mille E mille e mille occhi benevoli Delle chimere nei cieli... Quando, Melodiosamente D'alto sale, il vento come bianca finse una visione di grazia Come dalla vicenda infaticabile De le nuvole e de le stelle dentro del cielo serale Dentro il vico marino in alto sale,... dentro il vico ché rosse in alto sale Marino l'ali rosse dei fanali Rabescavano l'ombra illanguidita,... Che nel vico marino, in alto sale Che bianca e lieve e querula salì! "Come nell'ali rosse dei fanali Bianca e rossa nell'ombra del fanale Che bianca e lieve e tremula salì..." - Ora di già nel rosso del fanale Era già l'ombra faticosamente Bianca... Bianca quando nel rosso del fanale Bianca lontana faticosamente L'eco attonita rise un irreale Riso: e che l'eco faticosamente E bianca e lieve e attonita salì... Di già tutto d'intorno Lucea la sera ambigua: Battevano i fanali Il palpito nell'ombra. Rumori lontani franavano Dentro silenzii solenni Chiedendo: se dal mare Il riso non saliva... Chiedendo se l'udiva Infaticabilmente La sera: a la vicenda Di nuvole là in alto Dentro dal cielo stellare. ... Al porto il battello si posa Nel crepuscolo che brilla Negli alberi quieti di frutti di luce, Nel paesaggio mitico Di navi nel seno dell'infinito Ne la sera Calida di felicità, lucente In un grande in un grande velario Di diamanti disteso sul crepuscolo, In mille e mille diamanti in un grande velario vivente Il battello si scarica Ininterrottamente cigolante, Instancabilmente introna E la bandiera è calata e il mare e il cielo è d'oro e sul molo Corrono i fanciulli e gridano Con gridi di felicità. Già a frotte s'avventurano I viaggiatori alla città tonante Che stende le sue piazze e le sue vie: La grande luce mediterranea S'è fusa in pietra di cenere: Pei vichi antichi e profondi fragore di vita, gioia intensa e fugace: Velario d'oro di felicità È il cielo ove il sole ricchissimo Lasciò le sue spoglie preziose E la Città comprende e s'accende E la fiamma titilla ed assorbe I resti magnificenti del sole, E intesse un sudario d'oblìo Divino per gli uomini stanchi. Perdute nel crepuscolo tonante Ombre di viaggiatori Vanno per la Superba Terribili e grotteschi come i ciechi. ... Vasto, dentro un odor tenue vanito Di catrame, vegliato da le lune Elettriche, sul mare appena vivo Il vasto porto si addorme; S'alza la nube delle ciminiere Mentre il porto in un dolce scricchiolìo Dei cordami s'addorme: e che la forza Dorme, dorme che culla la tristezza Inconscia de le cose che saranno E il vasto porto oscilla dentro un ritmo Affaticato e si sente la nube che si forma dal vomito silente. ... O Siciliana proterva opulente matrona A le finestre ventose del vico marinaro Nel seno della città percossa di suoni di navi e di carri Classica mediterranea femina dei porti: Pei grigi rosei della città di ardesia Sonavano i clamori vespertini E poi più quieti i rumori dentro la notte serena: Vedevo alle finestre lucenti come le stelle Passare le ombre de le famiglie marine: e canti Udivo lenti ed ambigui ne le vene de la città mediterranea: Ch'era la notte fonda. Mentre tu siciliana, dai cavi Vetri in un torto giuoco L'ombra cava e la luce vacillante O siciliana, ai capezzoli L'ombra rinchiusa tu eri La Piovra de le notti mediterranee. Cigolava cigolava cigolava di catene La gru sul porto nel cavo de la notte serena: E dentro il cavo de la notte serena E nelle braccia di ferro Il debole cuore batteva un più alto palpito: tu La finestra avevi spenta: Nuda mistica in alto cava Infinitamente occhiuta devastazione era la notte tirrena.
|
Genova (Hungarian)Mivel megállt a felhő fenn a messzi Égen s a tenger néma végtelenjét Távol a sok vitorla kirekeszti S útjáról visszatért a lélek ismét Hogy rejtelmesen nyíltak neki titkok Köröskörül a zöld álom a kertben A fény mely emberfeletti ha csillog A látvány ott a büszke szobrokon fenn: És dalt hallottam költők énekeltek A forrásokból s ügy tűnt mintha házak Ormán szfinkszek először nyújtanának. Jó feledést a serény embereknek: Az útvesztőt elhagytam: tiszta tornyot Emelt a lég: a tengerből kibomlott Számtalan reggel fehér álma és a Távolba szétterülve kapcsolódott Mint sosehallott zúgás fergetegje. Hallgattam hangját habfátylon át zengte. Fénylett a májusi nap tündökölve. ... A keleti torony alatt lenn a zöld terraszokról a Hamuszínű paláról szakadva. Árad a tér a tengerig mely fogyhatatlan ontja a hajókat Kacag a széles folyosó a vörös palota árkádja: Akár a Niagara zuhatagja Dalol, kacag, tarka és termékeny vas-szimfónia zuhog a Tengerárra: Dalodat Genova dalold csak! ... Egy porcellán-barlang mélyéből Kávémat szürcsölgetve Bámultam az üvegen át a nyüzsgő gyors tömegre Szoborszerű kofák közt kagylókat csigákat Mint válogatnak s rekedten hogyan kiabálnak Ha nem játszik a mérleg: Így emlékszem rád még királyi látvány A tömeg lenn a parton A tárt kapukon át a járdán Kiözönlik a kék estbe kavargón Legendás trófeák álomvilága Mezítlen tornyok között a derűben Beléd kapaszkodik e környezetben A hajdani lét láza sodra: Síkos sikátorokból zeng az ének Refrénje a prostituáltak ajkán S a mélyből a tengeri szél szüntelen ezt dalolja. ... Sikátorok során bizonytalan homályból Zúgta a szél bóják közt kergetőzve Preludiumát a hajótömegre Tengeri paloták fehérlő arabeszkje A bágyadt árnyékokból kivilágolt A bizonytalan esttel egy utunk volt: S felpillantottam az ezer s ezernyi Ezer meg ezer szelíd tüzű fénybe Az égi Kimérák szemébe… Mikor Magasba feltör Dallamosan a szél milyen fehérnek mutatja a kegyelem látomását Amint a csillagok s a felhők Fáradatlan változó világába hol az est ül A bordélyok közül magasba lendül ... A vörös bordélylámpák közül tenger magasba lendül A bordélylámpák piros szárnya Rajzol a lomha árnyból arabeszket ... Mely sikátorokból magasba lendül Mily fehér könnyed s panaszos a szállta! „Amint a piros bordélylámpa-szárnyon Fehéren pirosan a lámpa árnyán Mily fehéren könnyen s remegve szállong ..." Immár a bordélylámpák pirosából Megfáradva kifehérlik az árnyék Fakultan ... Akkor fehéren lámpák pirosából Fehérlik fakultan a messzi tájék S a tompa visszhang furcsán hahotázón Kacag: s e visszhang lomhán mint az árnyék Mily fehéren könnyeden szállt s mi tompán ... És körül mindenen ezóta A bizonytalan este fénylett: A lámpások pillogva Lobogtak a sötétbe. Távoli dörejek omoltak Az ünnepi mély csendbe Kérdezve: nem a tenger Távola nevetett fel Kérdezve hogyha fáradatlan figyelemmel Hallgatna egyszer A sötétlő est a felette Fénylő csillagos égen Örökké váltakozó fellegekre. ... A bárka benn pihen a révben Az alkonyat csillogó tükörében Szunnyadó fénygyümölcsű fák közt, Hajók mesés birodalmában A végtelen ölében Az enyheségben A boldog alkonyatban öntve fényárt Egy hatalmas egy óriás lepelben Az alkonyban gyémántokkal kiverten Az eleven roppant függöny mögött ezer s ezernyi gyémánt Ürül a bárka gyomra Szüntelen nyikorogva, A zajongás töretlen Csügg a zászló a víz az ég aranyló lenn a mólón Gyerekek futkosnak és örömükben Kiabálnak sikongón. Bemerészkedik az idegenek csoportja A dübörgő városba immár Mely tereit utcáit messze nyújtja: A földközitengeri fényár Itt hamuszürke kőbe olvad Ódon és szűk sikátorokban Zajlik az élet illanó és mély a mámor: A boldogság aranyló sátra Fenn az ég ahol a leggazdagabb nap Pompázó köntösét, ledobja. A város fel is ölti nyomban Lángokra lobban Csiklandva szedi fel most a mohó láng A nap felséges rongyát, Es egy isteni feledés-kendőt sző A fáradt embereknek. A zengő alkonyatba veszve Utasok árnya Járja a büszke várost Rémesen groteszkül vakok módjára. ... Szerte a hivalkodós enyhe Kátrányszagban, virrasztó villanyholdak Fényénél a vízen alig pihegve A hatalmas kikötő szunnyad. A kéményekből füst gomolyog egyre Szendereg a kikötő míg édesen nyikorognak A hajókötelek: az erő pilledt Alszik s mint bölcsőben szunnyadva billeg A jövendő az öntudatlan fájdalomban S egy fáradt ritmus ütemére dobban A roppant kikötő s lesi a csendes Hányásból mint alakul fenn a felleg. ... Ó pimasz terebélyes szicíliai némber A tengerésznegyed huzatos ablakában A zajok hajók kocsik által felvert város szívében Klasszikus mediterrán-kikötői némber: A palatetős város vörös alkonyában Zúg az estéli lárma Mely nesszé szelídül az enyhe éjben: Látszik már a csillagként pislogó ablakban A matrózcsalád jövő-menő árnya: halkan Lüktet a kétértelmű dal a város üterében Az éj már feneketlenül mély, Míg te szicíliai asszony, odvas árnyék Ki üreges üvegekből való vagy Egy zord játékban reszketőn te fénylesz Ó szicíliai nő te kemény csecs Mögé zárt árnyék te lettél a lomha Mediterrán éj Polipja vérszopója. Nyafog nyafog nyafog a hajókötél nyikorogva A daru lenn a kikötőben ott az enyhe és odva mélyén: Benn az enyhe éj odva mélyén Ölelő vaskarokban A fáradt szív gyorsulva dobban: Ablakod kioltod te végre Mély odúban titokzatos mezítlen Ím ezerszemű pusztulás a Tirréni Tenger éje.
|
