Campanella, Tommaso: Sonetto terzo profetale

Se fu nel mondo l'aurea età felice,

    ben essere potrà più ch'una volta,

    ché si ravviva ogni cosa sepolta,

    tornando 'l giro ov'ebbe la radice.

Ma la volpe col lupo e la cornice

    negano questo con perfidia molta:

    ma Dio che regge, e 'l ciel che si trasvolta

    la profezia e 'l comun desir lo dice.

Se, infatti, di "mio" e "tuo" sia 'l mondo privo

    nell'util, nel giocondo e nell'onesto,

    cangiarsi in Paradiso il veggo e scrivo,

e 'l cieco amor in occhiuto e modesto,

    l'astuzia ed ignoranza in saper vivo,

    e 'n fratellanza l'imperio funesto.

Ha volt aranykor, lesz is majd. A népre

   boldogság, jólét újra felragyog,

   kit eltemettek, újra élni fog,

   s a kör bezárul, önmagába térve.

A holló, róka, farkas persze – mért ne? –

   tagadja ezt: az égről csillagot!

   De Isten és Ég – s nékik hinni jobb! –

   s jóslat, sóvárgás mind-mind ezt igérte.

Látom s leírom én: csak már világunk

   az enyém-tiéd átkát vesse le –

   s vigadva máris Édenkertbe' járunk!

Látóvá lesz az érzés vak szeme,

   éber ésszé sötétség-rakta jármunk,

   s testvériség a zsarnok vesszeje.