Carducci, Giosuè: Alle fonti del Clitumno

Ancor dal monte, che di foschi ondeggia
frassini al vento mormoranti e lunge
per l’aure odora fresco di silvestri
salvie e di timi,
 
scendon nel vespero umido, o Clitumno,
a te le greggi: a te l’umbro fanciullo
la riluttante pecora ne l’onda
immerge, mentre
 
ver’ lui dal seno del madre adusta,
che scalza siede al casolare e canta,
una poppante volgesi e dal viso
tondo sorride:
 
pensoso il padre, di caprine pelli
l’anche ravvolto come i fauni antichi,
regge il dipinto plaustro e la forza
de’ bei giovenchi,
 
de’ bei giovenchi dal quadrato petto,
erti su ‘l capo le lunate corna,
dolci ne gli occhi, nivei, che il mite
Virgilio amava.
 
Oscure intanto fumano le nubi
su l’Appennino: grande, austera, verde
da le montagne digradanti in cerchio
L’Umbrïa guarda.
 
Salve, Umbria verde, e tu del puro fonte
nume Clitumno! Sento in cuor l’antica
patria e aleggiarmi su l’accesa fronte
gl’itali iddii.
 
Chi l’ombre indusse del piangente salcio
su’ rivi sacri? ti rapisca il vento
de l’Appennino, o molle pianta, amore
d’umili tempi!
 
Qui pugni a’ verni e arcane istorie frema
co ‘l palpitante maggio ilice nera,
a cui d’allegra giovinezza il tronco
l’edera veste:
 
qui folti a torno l’emergente nume
stieno, giganti vigili, i cipressi;
e tu fra l’ombre, tu fatali canta
carmi o Clitumno.
 
testimone di tre imperi, dinne
come il grave umbro ne’ duelli atroce
cesse a l’astato velite e la forte
Etruria crebbe:
 
di’ come sovra le congiunte ville
dal superato Cìmino a gran passi
calò Gradivo poi, piantando i segni
fieri di Roma.
 
Ma tu placavi, indigete comune
italo nume, i vincitori a i vinti,
e, quando tonò il punico furore
dal Trasimeno,
 
per gli antri tuoi salì grido, e la torta
lo ripercosse buccina da i monti:
tu che pasci i buoi presso Mevania
caliginosa,
 
e tu che i proni colli ari a la sponda
del Nar sinistra, e tu che i boschi abbatti
sovra Spoleto verdi o ne la marzia
Todi fai nozze,
 
lascia il bue grasso tra le canne, lascia
il torel fulvo a mezzo solco, lascia
ne l’inclinata quercia il cuneo, lasci
la sposa e l’ara;
 
e corri, corri, corri! Con la scure
e co’ dardi, con la clava e l’asta!
Corri! Minaccia gl’itali penati
Annibal diro.-
 
Deh come rise d’alma luce il sole
per questa chiostra di bei monti, quando
urlanti vide e ruinanti in fuga
l’alta Spoleto
 
i Mauri immani e i numidi cavalli
con mischia oscena, e, sovra loro, nembi
di ferro, flutti d’olio ardente, e i canti
de la vittoria!
 
Tutto ora tace. Nel sereno gorgo
la tenue miro salïente vena:
trema, e d’un lieve pullular lo specchio
segna de l’acque.
 
Ride sepolta a l’imo una foresta
breve, e rameggia immobile: il diaspro
par che si mischi in flessuosi amori
con l’ametista.
 
E di zaffiro i fior paiono, ed hanno
dell’adamante rigido i riflessi,
e splendon freddi e chiamano a i silenzi
del verde fondo.
 
Ai pié de i monti e de le querce a l’ombra
co’ fiumi, o Italia, è dei tuoi carmi il fonte.
Visser le ninfe, vissero: e un divino
talamo è questo.
 
Emergean lunghe ne’ fluenti veli
naiadi azzurre, e per la cheta sera
chiamavan alto le sorelle brune
da le montagne,
 
e danze sotto l’imminente luna
guidavan, liete ricantando in coro
di Giano eterno e quando amor lo vinse
di Camesena.
 
Egli dal cielo, autoctona virago
ella: fu letto l’Appennin fumante:
velaro i nembi il grande amplesso, e nacque
l’itala gente.
 
Tutto ora tace, o vedovo Clitunno,
tutto: de’ vaghi tuoi delùbri un solo
t’avanza, e dentro pretestato nume
tu non vi siedi.
 
Non più perfusi del tuo fiume sacro
menano i tori,vittime orgogliose
trofei romani a i templi aviti: Roma
più non trionfa.
 
Più non trionfa, poi che un galileo
di rosse chiome il Campidoglio ascese,
gittolle in braccio una sua croce, e disse
Portala, e servi -.
 
Fuggîr le ninfe a piangere ne’ fiumi
occulte e dentro i cortici materni,
od ululando dileguaron come
nuvole a monti,
 
quando una strana compagnia, tra i bianchi
templi spogliati e i colonnati infranti,
procede lenta, in neri sacchi avvolta,
litanïando,
 
e sovra i campi del lavoro umano
sonanti e i clivi memori d’impero
fece deserto, et il deserto disse
regno di Dio.
 
Strappâr le turbe a i santi aratri, a i vecchi
padri aspettanti, a le fiorenti mogli;
ovunque il divo sol benedicea,
maledicenti.
 
Maledicenti a l’opre de la vita
e de l’amore, ei deliraro atroci
congiungimenti di dolor con Dio
su rupi e in grotte;
 
discesero ebri di dissolvimento
a le cittadi, e in ridde paurose
al crocefisso supplicarono, empi,
d’essere abietti.
 
Salve, o serena de l’Ilisso in riva,
intera e dritta ai lidi almi del Tebro
anima umana! I foschi dì passaro,
risorgi e regna.
 
E tu, pia madre di giovenchi invitti
a franger glebe e rintegrar maggesi
e d’annitrenti in guerra aspri polledri
Italia madre,
 
madre di biade e viti e leggi eterne
ed inclite arti a raddolcir la vita,
salve! A te i canti de l’antica lode
io rinnovello.
 
Plaudono i monti al carme e i boschi e l’acque
de l’Umbria verde: in faccia a noi fumando
ed anelando nuove industrie in corsa
fischia il vapore.

Egyre járnak most is a szélben ingó
sűrű kőrisfák borította hegyről,
hol kakukkfű ont üde illatot, meg
erdei zsálya,
 
nedves alkonytájt a juhok, Clitumnus,
partjaidhoz: még egyaránt füröszti
hőkölő nyáját a hűvös habokban
Umbria ifja,
 
míg a nap-perzselt idomú anyáról,
ki mezítláb ül s dalol otthonában,
csecsszopó gyermek mosolyog feléje
gömbölyű arccal:
 
gondba mélyedten, s ahogy ősi faunok,
kecskebőrt kötvén derekára, hajtja
tarka kordáját az apa s az izmos
két bikaborjat,
 
a fehér, széles szügyü borjakat, kik
felmagasló hold-ivü szarvaikkal
s lágy szemükkel már szeretésre bírták
Vergiliust is.
 
Szürke felhőt fúj az Apennin orma
mindeközben: zöld, szigorú díszében
áll a lankássá simuló hegyek közt
Umbria földje.
 
Üdv neked, zöld Umbria, s csermely őre,
hű Clitumnus! Itt ereimben ég az
ősi hon, s arcom latin isteneknek
verdesi szárnya.
 
Szent patak mellé ki vezette síró
fűzek árnyékát? Vigyen el, törékeny
fát, a zord szélvész, suta templomívek
boldogítóját!
 
Küzdjön itt télszám, a babonás regékkel
zúgja át május gyönyörét a vén tölgy,
melynek ifjúvá színező borostyán
fonja be törzsét:
 
nyurga ciprusfák koszorúja védje,
óriás őrség, a jelentős istent;
s zengd a végzetről dalaid, Clitumnus,
zengd a homályban!
 
Mondd el, ó, három hatalom tanúja,
szörnyű párharcban hogy adott az umber
tért az etruszknak, s alapíthatott ez
hős birodalmat:
 
mondd, hogyan rontott a Ciminóról le
Mars a társult völgybeli városokra,
durva léptekkel, kitüzőjeként a
római sasnak!
 
Ám a győzőket s a leverteket te
összeszoktattad, közös isten, és hogy
átviharzott a Trasimenóról a
pún hadilárma,
 
vészkiáltás kélt mohos odvaidban,
s visszaharsogták hegyi görbe kürtők:
- Ó, ökörpásztor, ki Mevániánál
járod a rétet,
 
s te, ki balpartján hasogatsz a Narnak
ferde dombhátat, s ki Spoleto mellett
irtasz erdőket, vagy a harci kedvű
Todiban ülsz nászt,
 
hagyd a nádasban zsíros ökrödet, hagyd
vörhenyes borjúd a barázda szélén,
hagyd a megdőlt tölgy derekában éked,
hagyd el arádat;
 
s fuss, ó, fuss, ó, fuss, a kezedbe fejszét
kapva, vagy lándzsát, kelevézt, husángot!
Hannibál készít veszedelmet ősi
isteneidnek. –
 
Hej, e szép bércek koronázta katlan
mily vidám fényben ragyogott, midőn a
szörnyűséges mórt a numíd lovassal
látra szaladni
 
őrjítő zaj közt a magas Spoleto,
szétzilált, ocsmány seregük nyakában
érc s tűz árjával, s a felülmaradtak
háladalával!
 
Néma minden most. A baráti örvény
szembeötlő csöpp vonalán merengek:
lüktet és könnyű remegést bocsát
a vízfelületre.
 
Kurta erdőség nevet eltemetve
lent a mélyben, megmerevült galyakkal:
mintha jáspiskő s ametiszt fonódna
gazdagon össze,
 
s kék zafír képét mutató virágok
nyílnak, és gyémántragyogást vetítve,
jéghideg fénnyel törik át a mélység
zöldszinü csendjét.
 
Bércek alján tölgyligetes folyóköz,
hol, Itáliám, dalaid fakadnak;
élt a nimfák víg hada, élt, s e tájék
isteni nászágy.
 
Habszinű fátylat viselő najádok
tündököltek fel, s a nyugalmas estben
fennen adtak hírt a hegyekben élő
barna húgoknak,
 
s táncba fűződtek, s a magasba tartó
hold világánál derűsen dalolták,
mint esett egykor szerelembe Janus
és Camesena.
 
Églakó volt az, s evidéki szűz ez:
fekhelyükké vált a borús Apennin:
fellegek védték ölelésük; ebből
vált a latin nép.
 
Néma minden most: csak egy árva szentély
vall a múltról, elhagyatott Clitumnus,
s benne, ó, bíbordiszitésü isten,
nem lakozol már.
 
Nem vihetnek, szent patakod vizétől
hintve, több vesztest a bikák az ősi
templomokhoz: több diadalt a büszke
Róma nem ül már.
 
Már nem ül, mert a Capitoliumra
egy vörösfürtű galiléabéli
ért, s felédobván a keresztet, így szólt:
hordd rabigáját!
 
Sírva néztek víz fenekén a nimfák,
s kérgek éjében menedékhelyet, vagy
széjjel oszlottak huhogó panasszal,
mint hegyi felhők,
 
míg fehér márványkövek és kifosztott
templomok mellett feketébe burkolt
furcsa had jött, mind közelebb, zsolozsmát
zengve az útján,
 
s munka lázában daloló mezőket
s régi nagyságtól övezett hegyoldalt
pusztasággá tett: eme pusztaságnak
„menny" nevet adva.
 
Ezreket csaltak tova szent ekéktől,
vén apák s rózsás nejek oldaláról;
átkot ontottak, valahol csak áldás
nőtt a talajból.
 
Átkot ontottak valamennyi műre,
melyből élet meg szerelem sugárzott,
s Istenükkel kínteli frigyben éltek
szirten, odúkban;
 
s dúlni zúdultak le a városokra,
mámoros dühvel, s a kereszthez esdtek
megvetettségért, a gazok, riasztó
körmenetekben.
 
Üdv neked, te emberi lélek - édes
az Ilisszosznál, nemes és egész a
Tiberis partján! A sötét kor elmúlt,
kezdj új uralmat!
 
S üdv, te rögzúzó, ugarokbaszántó
borjakat s harcban nyerítő csikókat
éltető Itália, drágaszívü
édesanyánk te!
 
Üdv neked, szőlő, zab, örök szabályok
s nagyhírű művészetek édesanyja!
A dicsőítő hagyományt dalommal
most megújítom.
 
Tapsol a zöld Umbria bérce, völgye
énekem hallván: odatúl eközben,
füstösen s újabb iparokra vágyva,
tör fel a gőzfütty.