Carducci, Giosuè: Inno A Satana
Inno A Satana (Italian)A te, dell’essere principio immenso, materia e spirito, ragione e senso;
mentre ne’ calici il vin scintilla sì come l’anima nella pupilla;
mentre sorridono la terra e ’l sole e si ricambiano d’amor parole,
e corre un fremito d’imene arcano da’ monti e palpita fecondo il piano;
a te disfrenasi il verso ardito, te invoco, o Satana, re del convito.
Via l’aspersorio, prete, e ’l tuo metro! no, prete, Satana non torna in dietro!
Vedi: la ruggine l’ode a Michele il brando mistico; ed il fedele
spennato arcangelo cade nel vano. Ghiacciato è il fulmine a Geo va in mano.
Meteore pallide, pianeti spenti, piovono gli angeli dai firmamenti.
Nella materia che mai non dorme, re dei fenomeni, e delle forme,
sol vive Satana. Ei tien l’impero nel lampo tremulo d’un occhio nero,
o ver che languido sfugga e resista od acre ed umido provochi insista.
Brilla de’ grappoli nel lieto sangue, per cui la libera gioia non langue,
che la fuggevole vita ristora, che il dolor proroga, che amor ne incora.
Tu spiri, o Satana , nel verso mio, se dal sen rompemi sfidando il dio
de’ rei pontefici, de’ re cruenti: e come fulmine scuoti le menti.
A te, Agramainio, Adone, Astarte, e marmi vissero e tele e carte,
quando le ioniche aure serene beò la Venere anadiomene.
A te del Libano frernean le piante, dell’ alma Cipride risorto amante:
a te ferveano le danze e i cori, a te i virginei candidi amori
tra le odorifere palme d’Idume, dove biancheggiano le ciprie spume.
Che vai se barbaro il nazareno furor dell’agapi dal rito osceno
con sacra fiaccola i templi t’arse e i segni argolici a terra sparse?
Te accolse profugo tra gli dei lari la plebe memore dei casolari.
Quindi un femineo sen’ palpitante empiendo, fervido nume ed amante,
la strega pallida d’eterna cura volgi a soccorrere l’egra natura.
Tu all’occhio immobile dell’ alchimista, tu dell’indocile mago alla vista
dischiudi i fulgidi tempi novelli del nero claiistro oltre i cancelli.
Alla Tebaide, te nelle cose fuggendo, il monaco triste s’ascose.
O dal tuo tramite alma divisa, benigno e Satana: ceco Eloisa.
In van ti maceri nell’aspro sacco: il verso ei mormora di Maro e Flacco
tra la davidica nenia ed il pianto; e, forme delfiche, a te da canto,
rosee nell’orrida compagnia nera, mena Licoride, mena Glicera.
Ma d’altre imagini d’età più bella tal or si popola l’insonne cella.
Ei, dalle pagine di Livio, ardenti tribuni, consoli, turbe frementi
sveglia; e fantastico d’italo orgoglio te spinge, o monaco, su ’l Campidoglio.
E voi, che il rabido rogo non strusse, voci fatidiche, Wiclef ed Husse,
all’aura il vigile grido mandate: s’innova il secolo, piena è l’ etate.
E già già tremano mitre e corone : move dal claustro la ribellione,
e pugna e predica sotto la stola di fra’ Girolamo Savonarola.
Gittò la tonaca Martin Lutero: gitta i tuoi vincoli, uman pensiero,
e splendi e folgora di fiamme cinto; materia, inalzati: Satana ha vinto.
Un bello e orribile mostro si sferra, corre gli oceani, corre la terra:
corusco e fumido come i vulcani, i monti supera, divora i piani,
sorvola i baratri; poi si nasconde per antri incogniti per vie profonde;
ed esce; e indomito di lido in lido come di turbine manda il suo grido,
come di turbine l’alito spande: ei passa, o popoli, Satana il grande;
passa benefico di loco in loco su l’infrenabile carro del foco.
Salute, o Satana, o ribellione, o forza vindice della ragione!
Sacri a te salgano gl’incensi e i voti! Hai vinto il Geova de’ sacerdoti.
|
Himnusz a sátánhoz (Hungarian)Lét roppant kútfeje, Anyag és Lélek, Érzék és Értelem, téged idézlek -
téged, míg bor ragyog telt poharakban, úgy mint a lélek ég szembogarakban -
téged, míg mosolyos földnek s egeknek szerelmes szavai összerezegnek,
s bércekről remegő nász-titkos ünnep zúdul a síkra, s az foganva lüktet -
téged idéz merész dalom, zihálva tör hozzád, lakomák Sátán-királya!
Vesd el a füstölőt, te pap, s ne kántálj! A Sátán - nem, papom - meg sose hátrál!
Szent Mihály pallosát, lásd, rozsda rágja, a bűvöst; s űrbe hull le a homályba
az arkangyal, a hű, szárnyametélten! A villám jégbefagy Jahve kezében!
Halálszín mennykövek, húnyt égitestek; az égboltról bukott angyalok esnek!
A sosem aluvó anyagba válva - dolgok királya ő, formák királya -,
ő, Sátán, él csupán! S ha villan éjszem: ő az úr lobbanó sötét tüzében,
bágyadt e szem, riadt, s megbújva illan, vagy éles-nedvesen csábítva csillan.
Ő villódzik a víg borvérű fürtön, hogy röpke gyönyörünk gyorsan ne tűnjön,
illanó napjaink kínját juházza, üdíti életünk, serkent a vágyra!
Ó, Sátán, te dalolsz, te élsz szavamban, ha számból kiszakad istent tagadva:
rongy pápák istenét, s véres királyét; a akár az égi tűz, elméken átégsz!
Adonis vagy te és Astarte - Sátán: éltél már, s hirdetett kép, vers és márvány,
midőn a ión derűs levegőégre üdvvel suhant Venus Anadiomene.
Libanon lombjai érted remegve zsongtak, Aphrodité támadt szerelme;
érted tombolt a tánc, zengett a kardal, érted égett a lány szűz bódulattal
Edom pálmásain megittasulván, hol illatos, fehér s porló a hullám.
Hogy sok jézushivő barbár-keményen, ocsmány "úrvacsorán" gerjedt dühében
"szentelt" üszköt vetett templomaidra, argoszi jeleket földre taszítva –
mit ért? Elrejt a nép, számkivetettet, S Lar-istenei közt el nem feledhet.
Majd egy nő dobogó keblébe rejlesz, s elzsongitod, tüzes isten s szerelmes.
Örök gond: űzöd a sápadt banyát, hogy fölistápolja e kóros világot.
Az alkhimista zord, merev szeméből, s a mágus bölcs-makacs tekintetéből
te sütsz! – s túl klastromok roskatag rácsán, tündöklő új eget társz föl te, Sátán!
Tőled, ki mindenütt vagy a világban, futott a gyáva pap, s bújt meg Thebában.
Kegyes vagy ahhoz is, kit nem visz íve ösvényednek, Sátán; ím: Heloïse.
A durva szőrcsuha hiába marja, Maro s Flaccus dalát mormolja ajka
Dávid-zsoltár, sirám s könny közt; s ragyogva – rózsás delphoi báj –, a te dalodra
az ónszín, iszonyú hadból elébe libben Licoris és libben Glicere.
S a letűnt szebb idők sok más alakja az álmatlan odút nyüzsögve lakja.
Livius lapjain életre kelnek tribunok, konzulok, népgerjedelmek,
s latin gőg mámora, szerzetes, téged a Capitolium ormára késztet.
S a szó nyers máglyatűz hamvába nem halt: Wyckliffe s Huss jósszava, halld, újra zeng, halld!
Serkentő szózatuk már szerteterjed: a század megujúl, a kor betellett!
És már-már megremeg korona, mitra : a klastrom forrong már, kapúja nyitva,
és harcol s harsog: ő – vállán a stóla – fra' Girolamo Savonarola.
Csuháját elveti Luther: e jelben vesd el béklyód te is, emberi szellem,
villogj és tündökölj, repesve szállván; fel, ébredj fel, anyag: győzött a Sátán!
Egy zord, gyönyörű szörny fékvesztve, döngőn ront át a tengeren, ront át a földön:
mint vulkán, vérszinű, s szikrázva forrong; a síkot elnyeli, s áthág az ormon,
átlép a szurdokon, s rejtőzve-bújva bukik új oduba, az alagútba,
majd kitör, s szilajon, parttól a partig mint forgószél suhog, sivít s morajlik,
mint forgószél suhog, szárnyát kitárván: ó, népek, köztetek ő jár, a Sátán:
jótéteményeit hozza kezében, zúgról zúgra vonul a lángszekéren.
Sátán, forradalom, ó üdv neked, te igazság ereje és győzedelme!
Tömjén-áldozatok szent neved áldják: legyőzted a papok nagy Jehováját!
|