This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Carducci, Giosuè: Sul Monte Mario

Portre of Carducci, Giosuè

Sul Monte Mario (Italian)

Solenni in vetta a Monte Mario stanno
nel luminoso cheto aere i cipressi,
e scorrer muto per i grigi campi
mirano il Tebro,
 
mirano al basso nel silenzio Roma
stendersi, e, in atto di pastor gigante
su grande armento vigile, davanti
sorger San Pietro.
 
Mescete in vetta al luminoso colle,
mescete, amici, il biondo vino, e il sole
vi si rifranga: sorridete, o belle:
diman morremo.
 
Lalage, intatto a l'odorato bosco
lascia l'alloro che si gloria eterno,
O a te passando per la bruna chioma
splenda minore.
 
A me tra 'l verso che pensoso vola
venga l'allegra coppa ed il soave
fior de la rosa che fugace il verno
consola e muore.
 
Diman morremo, come ier moriro
quelli che amammo: via da le memorie,
via da gli affetti, tenui ombre lievi
dilegueremo.
 
Morremo; e sempre faticosa intorno
de l'almo sole volgerà la terra,
mille sprizzando ad ogni istante vite
come scintille;
 
vite in cui nuovi fremeranno amori,
vite che a pugne nuove fremeranno,
e a nuovi numi canteranno gl'inni
de l'avvenire.
 
E voi non nati, a le cui man' la face
verrà che scorse da le nostre, e voi
disparirete, radiose schiere,
ne l'infinito.
 
Addio, tu madre del pensier mio breve,
terra, e de l'alma fuggitiva! quanta
d'intorno al sole aggirerai perenne
gloria e dolore!
 
fin che ristretta sotto l'equatore
dietro i richiami del calor fuggente
l'estenuata prole abbia una sola
femina, un uomo,
 
che ritti in mezzo a' ruderi de' monti,
tra i morti boschi, lividi, con gli occhi
vitrei te veggan su l'immane ghiaccia,
sole, calare.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://digilander.libero.it

A Monte Marión (Hungarian)

Marius dombján, sugaras, nyugodt lég
s ünnepélyes csönd idején merengő
ciprusok nézik Tiberis folyását
szürke mezők közt;
 
nézik ős Rómát, mely alant nyugalmas
óriás nyájként legelész s előtte
mint gigász pásztor, ime, San Pietro
temploma dermed.
 
Töltsetek hát a sugaras hegyormon
szőke bort, társak. Poharunkba nap tűz
s megtörik; szépem, mosolyogj: maholnap
ránk a halál vár.
 
Lalage, hagyd hús vadonán babérod,
hadd hivalkodjék örökös-dicsően:
barna fürtödben szomorúan ékes
tündökölése.
 
Nékem enyhet zord dalaim s a gondok
közt vidám korty nyújt s szüzi-gyönge rózsa,
mely tavaszt villant telem éjjelén s már
fonnyad is, elhal.
 
Meghalunk holnap, amiként halált hal
kit szerettünk, mind: viharos szerelmünk
s néma emlékünk lebegő köd, árnykép:
menten eloszlik.
 
Meghalunk s földünk forog egyre nemző
Napja árnyán kín-sebesen, sziporkás
röpke percenként ezer és ezer más
életet ontva:
 
életet, melyben heves, új szerelmek
s új csaták ádáz tüze ég remegve,
s új, nagy istenhez dalol új jövendők
himnusza áldást.
 
Meg se szült sarjak, ragyogó hadak, ti,
kik lohadt fáklyánk kezetekbe kapván,
lángra gyújtjátok, ti is ellobogtok
végtelen űrbe.
 
Ég veled hát Földanya, kurta eszmém
s illanó lelkem kegyes édesanyja!
Mennyi jaj lesz még a Nap ámykörében,
s mennyi dicsőség!
 
míg hülő üszköd melegét keresve
lenn, egyenlítőnk vonalán szorong a
megfogyott nemnek maradéka majd: egy
férfi s egy asszony,
 
kik hegyek roncsán s kiveszett vadonban,
hullaszín arccal s üveges szemekkel
látnak egykor majd örök űr jegében,
Nap, lenyugodni.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationM. Z.

minimap