Non finirò di scrivere sul mare (Italian)
Non finirò di scrivere sul mare. non finirò di cantare quello che c’è in lui di estatico quello che c’è in lui di abissale la sua vastità disumana senza pesantezza, senza un vero confine la sua aridità senza sete, senza spine le sue forme in perenne mutamento sottomesse alle nuvole, al vento e al cammino in cielo della luna. Non ne conosco, non c’è nessuna cosa più docile e più feroce più silenziosa e più roca più malleabile e turbolenta di te, mare. Ti piace contraddirti perché sei libero e per i liberi. Ti piace ridere sotto il bianco tiepido soffio del levante ti piace saccheggiare con le libecciate e piangere con nere palpebre tagliate. Hai visto civiltà passare, quante? Molto prima degli uomini e degli imperi molto prima delle montagne e delle foreste tu eri là. Celebravi le tue solitarie feste. Hai visto le triremi dei cartaginesi le galee armate dai genovesi numerose come stelle, alte come torri le navi che portarono in Islanda i vichinghi fuggiaschi che raccontò Snorri Sturluson con le sue fisse metafore. hai visto i polipi scindersi e gemmare meduse su meduse nei fondali, i naufraghi invano cercare tra ghiacci e gorghi la salvezza e non hai mai mosso un dito per loro, hai accolto nel tuo silenzio buio i relitti, li hai incrostati, protetti, sei un vecchio padrone cinico una madre troppo carezzevole sei un amante incestuoso sei un onanista, un asceta.
e se ti contraddici, è perché sei libero e per i liberi, non hai dato all’uomo la possibilità di recintarti, di venderti di fare di te lotti, proprietà hai dato fiori di luce senza frutti hai dato ricchezze, hai dato lutti ma mai tutto te stesso. Di te nessuno può dire: sei mio. Sei di tutti e di un esiliato dio. Non servi, non ti inchini se non alla legge delle maree che un metronomo cosmico ha definito. Ti amano i solitari, i lussuriosi che trovano in te tutte le sinuosità tutte le vischiosità del piacere ti amano gli increduli, i cercatori d’oro e di niente, gli esseri tenuti in scacco da un insano desiderio di conoscere l’eterno grazie al presente ti amano i visionari, gli avventurieri, tu non sei per chi è statico e appagato ti amano i disperati, prigionieri di un sogno che non si è mai avverato. |
Nem szűnök meg a tengerről írni (Hungarian)
Nem szűnök meg a tengerről írni. Nem szűnök meg énekelni arról hogy mi az ami oly elragadtatóvá teszi, hogy mi az ami oly mérhetetlenné teszi, a végtelen kiterjedése, minden nehézség nélkül, valós határ nélkül, szomjnélküli, aggodalom nélküli sívársága, változó alakja állandóan kitéve a felhőknek, a szélnek és a hold égi útjának. Nem ismerek, nem létezik engedelmesebb és ádázabb, csendesebb és tompább, engedékenyebb és háborgóbb, mint amilyen te vagy, tenger. Szeretsz ellent mondani magadnak, és a szabadoknak, mert szabad vagy. Szeretsz nevetni a langyos keleti fuvollat alatt, törni – zúzni a délnyugati szelekkel sírni felvágott fekete szemhéjakkal. Hány civilizációt láttál kimúlni? Te ott voltál sokkal előbb mint az emberek, az uradalmak, előbb mint a hegyek és az erdők. Megszentelted magányos ünnepeidet. Láttad a háromevezős karthágói hadihajókat a felfegyverzett genovai triérész gályákat, oly sokat mint a csillagok, magasakat mint a tornyok, hajókat melyek a vikingi szökevényeket vitték izlandba, melyekről Snorri Sturluson zenget regéket örökös metaforáival. Láttad a polipokat vizet szelni, a meduzákat egyfolytában bimbózni a tengerfenéken, a hajótöröttek jég és örvények közötti hiábavaló meneküléseit és egy újjat sem mozdítottál értük, sötét csenddel fedted a hajóroncsokat bevontad tengeri üledékkel és megvédted őket, egy öreg és cinikus gazda vagy egy túlságosan hízelkedő anya egy vérfertőző szerető, egy onanista, egy aszkéta. és ha ellent mondasz önmagadnak, a szabadoknak, csak azért van mert szabad vagy, nem adtad meg a lehetőséget az embereknek hogy bekerítsenek, hogy eladjanak, hogy részekre, birtokokra osszanak, adtál fényvirágokat gyümölcs nélkül, adtál bőséget, adtál gyászt de sohesem adtad önmagadat. Rólad senki sem mondhatja: az enyém vagy. Mindenkié és egy kitagadott istené vagy. Nem szolgálsz, nem hajolsz meg, hacsak nem az árapály törvényének melyet egy kozmikus metronóm határozott meg. Téged szeretnek a magányosok, a kéjsóvárok kik benned megtalálják a kecsességet a kéjelgés összes sikamlóságát, téged szeretnek a kétkedők az arany és a semmi keresői, azok akik nem tudnak szabadulni az esztelen vágytól, hogy megismerjék, hála a jelennek, az örökkévalóságot, téged szeretnek a látnokok, a kalandorok, hozzád nem méltóak a nyugodt és elégedett emberek, téged szeretnek a kétségbeesettek, rabjai egy soha meg nem valósult álomnak.
|