Corazzini, Sergio: A kis halott szív (O piccolo cuore morto in Hungarian)

O piccolo cuor mio, tu fosti immenso

come il cuore di Cristo, ora sei morto;

t’accoglie non so più qual triste orto

odorato di mammole e d’incenso.

Uomini, io venni al mondo per amare

e tutti ho amato! Ho pianto tutti i pianti

vostri e ho cantato tutti i vostri canti!

Io fui lo specchio immenso come il mare.

Ma l’amor onde il cuor morto si gela,

fu vano e ignoto sempre, ignoto e vano!

Come un’antenna fu il mio cuore umano,

antenna che non seppe mai la vela.

Fu come un sole immenso, senza cielo

e senza terra e senza mare, acceso

solo per sé, solo per sé sospeso

nello spazio. Bruciava e parve gelo.

Fu come una pupilla aperta e pure

velata da una palpebra latente;

fu come un’ostia enorme, incandescente,

alta nei cieli fra due dita pure,

ostia che si spezzò prima d’avere

tocche le labbra del sacrificante,

ostia le cui piccole parti infrante

non trovarono un cuore ove giacere.

Ó, kis szívem, hatalmasan dobogtál,

akár Krisztus szíve, és most halott vagy;

hol tömjén és ibolyák illatoznak,

mily gyászos kert fogad be, nem tudom már.

Szeretni jöttem, hallja minden ember!

S bárkit szerettem. Mindent elzokogtam,

mi néktek fájt, minden dalt eldaloltam.

Tükör voltam, hatalmas, mint a tenger.

De a szeretet, melyben összedermed

a holt szív, ismeretlen s hasztalan volt.

Emberi szívem árbocként barangolt:

árboc volt, min vitorla sose lengett.

Nap volt, hatalmas mindenek felett, ég,

föld s tenger nélkül, magáért lobogva

gyúlt föl, magáért függött ingadozva

a térben: lángban állt, s jégnek hihették.

Tág pupilla, volt, bár elfátyolozta

egy láthatatlan szemhéj; fönn az égen

s ugyanakkor két ujj között fehéren

izzott, akár egy óriási ostya.

Ostya, mely széthullt, mielőtt elérte

az ajkakat, mik áldozásra vártak,

ostya, melynek morzsái nem találtak

soha, senki szívében menedékre.