Dante, Alighieri: I' mi son pargoletta

"I' mi son pargoletta bella e nova,

che son venuta per mostrare altrui

de le bellezze del loco ond'io fui.

I' fui del cielo, e tornerovvi ancora

per dar de la mia luce altrui diletto;

e chi mi vede e non se ne innamora

d'amor non averà mai intelletto,

ché non mi fu in piacer alcun disdetto

quando Natura mi chiese a Colui

che volle, donne, accompagnarmi a vui.

Ciascuna stella ne li occhi mi piove

del lume suo e de la sua vertute;

le mie bellezze sono al mondo nove,

però che di là su mi son venute:

le quai non posson esser canosciute

se non da canoscenza d'omo in cui

Amor si metta per piacer altrui".

Queste parole si leggon nel viso

d'un'angioletta che ci è apparita:

e io, che per veder lei mirai fiso,

ne sono a rischio di perder la vita:

però ch'io ricevetti tal ferita

da un ch'io vidi dentro a li occhi sui,

ch'i' vo piangendo e non m'acchetai pui.

Szépséges zsenge gyermekecske volnék,

s azért jövék, hogy hírt hozzak tinéktek

a szépségről s a honról, melyben élek.

Az égből jöttem és még visszaszállok,

hogy sugarammal örömet szerezzek;

s ha nem gyúl szerelemre, aki látott,

sohasem érti az meg a szerelmet;

semmi szépség tőlem nem vonatott meg,

amidőn Attól elkért a természet,

ki most tihozzátok szegődni késztet.

Minden csillag, mely szememben kigyulladt,

fényének és hatalmának szülötte,

szépségeim eme világon újak,

mert lényem a magasból költözött le;

s oly férfiúnak lesz csak ismerőse

mindeme szépség, kiben Ámor fészket

vert immár, hála más nő szépségének.

Olvashatóak ím e szók valának

egy angyal arcán, ki közénk leszállott.

S nekem, tanúja lévén e csodának,

kis híja, hogy a szívem el nem állott.

Mert akkor engem úgy sziven talált ott

valami tűz, amely szemében égett,

hogy sírva járok, s nem nyugszom, mig élek.