De Amicis, Edmondo: Sulla strada ferrata I

Corre il treno sonante in riva al mare.

Entra del monte ne la negra mole,

Esco, e d’un grido risaluta il sole,

E dentro al bosco sibilando spare;

Quindi sul ponte rimbombante appare.

Borghi sorvola, camposanti, aiuole,

E cupe valli taciturne e sole

E quete ville solitarie e care;

E simili a fantasime sui piani

Passano le casupole e le piante

E fuggono gli attoniti villani,

E poi rallenta il corso anzi la meta,

E grave tra edifici alti l’ansante

Ira dei negri ordigni arsi si cheta.

A vonat a tenger felé zörög,

átvág a hegy kivájt, fekete öblén,

kijő, a napfényt víg füttyel köszöntvén

s eltűn az erdő lombjai mögött.

Rázkódva a dübörgő hídra fut,

szérűkön és sírkerteken dörömböl,

elsurran a magányos, néma völgy-öl,

vágtatnak a nyugodt tanyák, faluk.

Cserjéken és legyűrt füvek felett

vas-teste száguld, mint a képzelet,

megáll az ijedt paraszt szeme rajta.

Aztán alig fut, kattog szelíden s nagy

paloták közt végre elpihen az

összepörkölt vascsapok haragja.