This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Fioretti, Francesco: Sötét erdő (La selva oscura in Hungarian)

Portre of Fioretti, Francesco

La selva oscura (Italian)

Prologo


Ci sono notti di metà novembre, tra le valli umbre, che penetrano dentro come lame. La foschia nasconde il paesaggio sotto la falce bianca della luna e il vapore, salendo dai fumi, incupisce le ombre sul ciglio della strada. Le cime dei salici mettono i brividi, curve comeavvoltoi in attesa, a spiare ogni passo del viandante.Sarebbe stato diffcile, però, trovare un viandante aquell’ora, in quelle notti di metà novembre. Anche alle prime luci dell’alba, in un simile tratto di strada, raramente avresti incontrato qualcuno. Bisognava avere addosso tutto il peso della notte per affrontare certe vie a quell’ora, e in testa fantasmi più inquietanti di quelli che agitava la foschia...

Il cavaliere solitario che avanzava senza fretta sulla via di Perugia sembrava effettivamente portarsi dentro un’angoscia antica.

Se aveva lasciato il convento dei francescani ad Assisi prima che iniziassero le laudi e, insonne, aveva deciso di tornare in sella al suo vecchio cavallo, era proprio perché niente là fuori avrebbe potuto agitare il suo animo più di ciò che aveva dentro: sciami di presentimenti, di quelli che pungono, e che fniscono immancabilmente per ammazzare il sonno... 

Passato il Tevere, aveva imboccato un sentiero che saliva a nordovest. Intuita da lontano la sagoma grigia della città, non era diffcile orientarsi, anche se adesso la viuzza proseguiva in salita e attraversava un bosco che non gli permetteva di guardare lontano. La strada tuttavia era quella giusta per entrare a Perugia da Porta Sole, e la giornata, appena intiepidita dai primi raggi,
prometteva bene. Da una radura al di sopra del bosco, senza smontare da cavallo, si voltò a guardare un’ultima volta Assisi, verso oriente. Vide il sole, che proprio allora sorgeva dietro le cime, alle spalle della città. Emanava una luce mistica, dall’altra parte del fume sacro. Davanti a quello spettacolo, non gli era diffcile credere che san Francesco fosse proprio l’alba di cui parlava l’ultima profezia. Il sole nascente nella nuova era dello Spirito. Proseguì, rianimato da questa vaga e gradevole sensazione: le cose, malgrado tutto, erano ancora piene di signifcato.

Fu un lampo di pace: perché altrimenti aveva sempre addosso, e dentro, una rabbia impotente e disperata, il senso di vacuità che s’impossessava di lui ogni volta che gli tornava in mente quel viaggio a Roma, probabilmente inutile. Il suo incontro col papa, Bonifacio viii, nel palazzo del Laterano. Il volto del pontefce, la lama del suo sguardo freddo e indagatore. L’apparenza gentile,
l’affabilità melliflua, da serpente. Gli era sembrato un uomo fn troppo pieno di sé, di quelli che parlano tanto e non ascoltano mai, e che prima o poi si autodistruggono per eccesso di boria. Quella cortesia fn troppo esibita, però, non era riuscita a ingannarlo.


Il Papa non era affatto neutrale come fngeva di essere, e lui lo sapeva bene. Era andato a Roma in missione per conto del suo partito, i Bianchi di Vieri dei Cerchi. Ma Bonifacio simpatizzava per i Neri di Corso Donati e, per quanto tentasse di mascherare questa sua predilezione, non riusciva a nasconderla del tutto. Un osservatore attento poteva intuirlo da certi silenzi, da certi sguardi che distoglieva un attimo troppo tardi. 

Quando era tornato indietro, sapeva già cosa gli sarebbe capitato. Carlo di Valois, fratello del re di Francia, si stava già dirigendo verso Firenze con un manipolo di cavalieri. Avrebbe preteso di entrare in città, per fare da paciere tra i due partiti nemici per conto del Papa. Ma i suoi compagni, i Bianchi che erano rimasti alla guida del Comune, non dovevano assolutamente credergli. Questo era fondamentale: dovevano sbarrargli il passo, chiudere le porte della città e impedirgli di entrare. Che assediasse pure Firenze! Tanto, con i pochi soldati che aveva al seguito, non ci avrebbe neppure provato.


Un sorriso gli afforò sulle labbra. Sarebbe stata la mossa vincente...



Uploaded byRémai marianne
PublisherRCS Libri S.p.A., Milano
Source of the quotationFrancesco Fioretti, RCS Libri S.p.A., Milano, 2015
Bookpage (from–to)7-10
Publication date

Sötét erdő (Hungarian)

Prológus

November közepe táján az umbriai völgyek közöt az embernek olykor az az érzése támad, hogy beléhasít az éjszaka. A holdsarló halvány fényében a köd beburkolja a tájat, a folyókról felszálló pára
pedig mindent sötét árnyba von egészen az utak pereméig. A fűzfák lombkoronája megremeg, szinte várakozva hajladoznak az ágak, úgy fürkészik a vándor minden léptét. 

Bár ilyenkor, ezeken a novemberi éjszakákon, bajosan találkozhatunk volna vándorral. Még a hajnal első fényeinél is alig-alig jött volna valaki szembe ezen az úton. Ebben a napszakban azzal kellett számolnia az utazónak, hogy teljes súlyával ránehezül az éjszaka, a fejében pedig a kavargó ködnél sokkal rémisztőbb, lidérces alakok kergetőznek...


Az a magányos lovag, aki lépésben lovagolt a perugiai úton, csakugyan úgy nézett ki, mint akit valamilyen ősi aggodalom mardos.
Az, hogy még a hajnali zsolozsma előtt elhagyta a ferencesek assisi kolostorát, és alvás helyet öreg lova nyergébe szállt, mindenképp arra utal, hogy a külvilágban semmi nem tudta volna annyira felzaklatni, mint az, amit belül hordozott: maró balsejtelmek egész raja, melyek rendszerint végképp kiűzik az álmot az ember szeméből...
Miután átkelt a Teverén, egy északnyugat felé tartó ösvényre tért. A város szürkés sziluettjét már távolról is ki lehetett venni, könnyen rátalált a helyes irányra, még úgy is, hogy a kis, enyhén emelkedő út éppen egy erdőbe vezetett, mely eltakarta a kilátást. De tényleg ez volt a helyes irány, ez vezetett Porta Soléből Perugiába, az előtte álló nap pedig az első napsugarak szelíd melegével máris ígéretesnek tűnt. Egy kiemelkedő tisztásról, még lóháton visszafordult keletre, hogy egy utolsó pillantást vessen Assisire. Láta a Napot a város mögött, mely épp akkor kelt fel a hegyek közül. Különös fénybe burkolt mindent a szent folyó túlpartja felől. Ennél a csodálatos látványnál
a lovagnak nem eset nehezére elhinni, hogy tényleg Assisi Szent Ferenc az az új hajnal, melyről a legutóbbi jövendölés szólt. A Lélek új korszakának kelő Napja. Ezzel a kósza, kellemes érzéssel folytatta útját: mindazok ellenére, ami történt, a dolgoknak mégis volt értelmük. 

Egy pillanatra béke töltötte el: különben ugyanis állandóan tehetetlen, kétségbeesett düh munkált benne, egy olyan ürességérzet, mely mindig úrrá lett rajta, valahányszor arra a feltehetően semmilyen haszonnal nem járó római útjára gondolt. A találkozásra a pápával, VIII. Bonifáccal a lateráni palotában. Az egyházfő arckifejezésére, hideg és fürkésző tekintetére. Szívélyeskedő megjelenésére, mézesmázos, álszent viselkedésére. Hihetetlenül öntelt embernek tűnt, abból a fajtából, aki túl sokat beszél, de túl keveset hallgat, aztán előbb vagy utóbb felemészti őt a saját önhittsége. Már-már túlzásba vitt udvariaskodásával nem tudta becsapni a lovagot. 

A pápa egyáltalán nem volt olyan pártatlan, mint amilyennek kiadta magát, és a lovag ezt jól tudta. Pártja, a Vieri dei Cerchi által vezetett fehér guelfek megbízatásából ment Rómába. Ám Bonifác pápa Corso Donati fekete guelfeivel szimpatizált, és bármennyire igyekezet is takargatni részrehajlását, itt-ott kilógott a lóláb. A beszélgetésben néha beállt csendekből, néhány túl későn elkapott pillantásból a figyelmes szemlélő könnyen észrevehette ezt.
Amikor hazaindult, már tudta, mi fog történni. Valois Károly, a francia király öccse Firenze felé tartott csapatnyi lovasa élén. Bizonyára azt fogja követelni, hogy beengedjék a városba, hogy a pápa
megbízásából a két ellenséges párt között közvetíthessen. De nem szabad, hogy társai, a fehérek higgyenek Károlynak. Ez a lényeg: állják útját, zárják be előtte a város kapuit, akadályozzák meg, hogy bejuthasson! Hogy még Firenzét is meg kelljen ostromolnia! 

A lovag halványan elmosolyodott. Ez biztosította volna a győzelmet…



Uploaded byRémai marianne
PublisherTypotex
Source of the quotationFrancesco Fioretti, Typotex, 2017
Bookpage (from–to)5-7
Publication date

minimap