Foscolo, Ugo: Az estéhez (Alla sera in Hungarian)

Forse perché della fatal quïete

Tu sei l'immago a me sí cara vieni,

O sera! E quando ti corteggian liete

Le nubi estive e i zeffiri sereni,

E quando dal nevoso aere inquïete

Tenebre e lunghe all'universo meni

Sempre scendi invocata, e le secrete

Vie del mio cor soavemente tieni.

Vagar mi fai co' miei pensier su l'orme

Che vanno al nulla eterno; e intanto fugge

Questo reo tempo, e van con lui le torme

Delle cure onde meco egli si strugge;

E mentre io guardo la tua pace, dorme

Quello spirto guerrier ch'entro mi rugge.

Tán mert jelképe vagy a nagy Nyugvásnak,

azért örülök úgy jöttödnek, Este;

s hozzad bár felhőnyáját a nyárnak,

csélcsap zefírt hozzál bár lengedezve,

vagy, tőlem hozz a megrémült világnak

havas égből hosszú homályt hetekre -

mindég egyformán hívlak, invokállak,

szivem titkos útjait ismered te.

Az ösvények, hol töprengőn bolyongok,

örök semmibe visznek; ámde vélek

fut a hitvány idő, és a fut a gondok

csapatja, s eltűnvén, velem enyésznek.

S amíg békéden, Este, elborongok,

alszik, s nem zúg bennem e harci lélek.