Foscolo, Ugo: Dei Sepolcri (Duodecim tabulae, dettaglio)
Dei Sepolcri (Duodecim tabulae, dettaglio) (Italian)All'ombra de' cipressi e dentro l'urne confortate di pianto è forse il sonno della morte men duro? Ove piú il Sole per me alla terra non fecondi questa bella d'erbe famiglia e d'animali, e quando vaghe di lusinghe innanzi a me non danzeran l'ore future, né da te, dolce amico, udrò piú il verso e la mesta armonia che lo governa, né piú nel cor mi parlerà lo spirto delle vergini Muse e dell'amore, unico spirto a mia vita raminga, qual fia ristoro a' dí perduti un sasso che distingua le mie dalle infinite ossa che in terra e in mar semina morte? Vero è ben, Pindemonte! Anche la Speme, ultima Dea, fugge i sepolcri: e involve tutte cose l'obblío nella sua notte; e una forza operosa le affatica di moto in moto; e l'uomo e le sue tombe e l'estreme sembianze e le reliquie della terra e del ciel traveste il tempo.
Ma perché pria del tempo a sé il mortale invidierà l'illusïon che spento pur lo sofferma al limitar di Dite? Non vive ei forse anche sotterra, quando gli sarà muta l'armonia del giorno, se può destarla con soavi cure nella mente de' suoi? Celeste è questa corrispondenza d'amorosi sensi, celeste dote è negli umani; e spesso per lei si vive con l'amico estinto e l'estinto con noi, se pia la terra che lo raccolse infante e lo nutriva, nel suo grembo materno ultimo asilo porgendo, sacre le reliquie renda dall'insultar de' nembi e dal profano piede del vulgo, e serbi un sasso il nome, e di fiori odorata arbore amica le ceneri di molli ombre consoli.
Sol chi non lascia eredità d'affetti poca gioia ha dell'urna; e se pur mira dopo l'esequie, errar vede il suo spirto fra 'l compianto de' templi acherontei, o ricovrarsi sotto le grandi ale del perdono d'lddio: ma la sua polve lascia alle ortiche di deserta gleba ove né donna innamorata preghi, né passeggier solingo oda il sospiro che dal tumulo a noi manda Natura.
…
E me che i tempi ed il desio d'onore fan per diversa gente ir fuggitivo, me ad evocar gli eroi chiamin le Muse del mortale pensiero animatrici. Siedon custodi de' sepolcri, e quando il tempo con sue fredde ale vi spazza fin le rovine, le Pimplèe fan lieti di lor canto i deserti, e l'armonia vince di mille secoli il silenzio. Ed oggi nella Troade inseminata eterno splende a' peregrini un loco, eterno per la Ninfa a cui fu sposo Giove, ed a Giove diè Dàrdano figlio, onde fur Troia e Assàraco e i cinquanta talami e il regno della giulia gente. Però che quando Elettra udí la Parca che lei dalle vitali aure del giorno chiamava a' cori dell'Eliso, a Giove mandò il voto supremo: - E se, diceva, a te fur care le mie chiome e il viso e le dolci vigilie, e non mi assente premio miglior la volontà de' fati, la morta amica almen guarda dal cielo onde d'Elettra tua resti la fama. - Cosí orando moriva. E ne gemea l'Olimpio: e l'immortal capo accennando piovea dai crini ambrosia su la Ninfa, e fe' sacro quel corpo e la sua tomba. Ivi posò Erittonio, e dorme il giusto cenere d'Ilo; ivi l'iliache donne sciogliean le chiome, indarno ahi! deprecando da' lor mariti l'imminente fato; ivi Cassandra, allor che il Nume in petto le fea parlar di Troia il dí mortale, venne; e all'ombre cantò carme amoroso, e guidava i nepoti, e l'amoroso apprendeva lamento a' giovinetti. E dicea sospirando: - Oh se mai d'Argo, ove al Tidíde e di Läerte al figlio pascerete i cavalli, a voi permetta ritorno il cielo, invan la patria vostra cercherete! Le mura, opra di Febo, sotto le lor reliquie fumeranno. Ma i Penati di Troia avranno stanza in queste tombe; ché de' Numi è dono servar nelle miserie altero nome. E voi, palme e cipressi che le nuore piantan di Priamo, e crescerete ahi presto di vedovili lagrime innaffiati, proteggete i miei padri: e chi la scure asterrà pio dalle devote frondi men si dorrà di consanguinei lutti, e santamente toccherà l'altare. Proteggete i miei padri. Un dí vedrete mendico un cieco errar sotto le vostre antichissime ombre, e brancolando penetrar negli avelli, e abbracciar l'urne, e interrogarle. Gemeranno gli antri secreti, e tutta narrerà la tomba Ilio raso due volte e due risorto splendidamente su le mute vie per far piú bello l'ultimo trofeo ai fatati Pelídi. Il sacro vate, placando quelle afflitte alme col canto, i prenci argivi eternerà per quante abbraccia terre il gran padre Oceàno. E tu onore di pianti, Ettore, avrai, ove fia santo e lagrimato il sangue per la patria versato, e finché il Sole risplenderà su le sciagure umane.
|
„A sírok"-ból (részlet) (Hungarian)A ciprus árnyában s az urna mélyén, mit elsirattak búsan, tán nem oly zord a holtak álma, mondd? Ha már a nap nem nekem termékenyíti itt e földön az állatok s növények dús családját, s ha eljövendő óráim se lejtik előttem csalfa táncukat, barátom, s nem hallhatom többé szelíd dalod sem s a zsongító zenét, mely benne lüktet, ha holt szivem sem ihletik meg újra a Múzsák s Ámor mámoros sugalma, kik lelket adtak kósza életemnek, mily kárpótlást nyújt elveszett időmért egy kő, mely elválaszt ezernyi csonttól, miket Halál vet tengerekbe s földbe? Ó Pindemonte! Árván hagyja sírunk utolsó Istennőnk, a vak Remény is, s a feledésnek éje föd be mindent. Buzgó erő munkál itt s bontja egyre a dolgokat, s az ember és a sírja, a végső látszat és mi megmaradt e világból új s új képet ölt idővel.
Mért fossza meg magát a bús halandó az ábrándoktól, melyek még a holtat is megtorpantják Disnek küszöbénél? Nem él-e az még lent a föld alatt is, hol napjaink harmóniája néma, ki föltámadhat majd övéi gyöngéd és aggódó szivében? Égi kegy tán a szeretetnek ily összhangja, égi ajándék, kincs az emberekben; igy él velünk gyakorta holt barátunk, ha mára föld, mely gyermekül fogadta és fölnevelte, végül is szelíden utolsó menhelyként ölét kinálja és őrzi áldott csontjait, hogy ott már ne verje zápor, és a csőcselék se tiporja szét, s nevét is kőre véssék, és illatos, baráti fának árnya boruljon rá kegyes vigasztalóként.
Ki szeretetet nem hagy itt örökbe, csak annak bús a sír, s ha nézni tud még ott lent is, látja kóborolni lelkét az Acheron sok szörnyü csarnokán át, vagy Bújni Isten bűnbocsánatának hatalmas szárnyai alá, de hamván a puszta rög csalánja nő csak, hol nem rebeg fohászt szerelmes asszony, s magányos vándor sem hall: síri sóhajt, mit onnan küld a Természet mihozzánk.
…
És engem, kit galád korom s a hírvágy sok messzi nép közé űz bujdosóként, a Múzsák, ó a gondolat-sugallók, ők hívjanak, hogy hőst idézzek én is. Mert minden síron Múzsa ül, s ha már az idő hideg szárnyával elsöpörte a márványt és a csontokat, dalukkal a szörnyü pusztaságot ők viditják, s a néma ezredéveket legyőzik. Ma is, hogy Trója régen ázva parlag, a vándoroknak mégis drága hely, hol Zeus leszállt, s a Nimfát eljegyezte, ki szülte aztán Dardanust Zeusnak, s ez által Trója lett és Assaracus, az ötven nászágy s Julus nemzedéke S midőn Elektra fölfigyelt a Párka hívó szavára, s indult már e létből a víg Elysiumba, így rebegte Zeus felé imáját: — „Ó, ha kedves volt arcom s hajzatom neked, s szeretted az édes virrasztást velem, s ha nem, szánt ezért a végzet más, nagyobb jutalmat, akkor te nézz az égből rám, a holtra, hogy fennmaradjon hírem mindörökké." Ez volt fohásza, s meghalt. Felnyögött az Olympus és Zeus fejével intett ambróziát szórván, reá hajából, hogy megszentelje holttestét s a sírját. Ott nyugszik Erichtonius, s alussza nagy álmát Ilus is ki bölcs s derék volt, ott sírtak feldúlt. asszonyok hiába, hogy elhárítsák férjeik veszélyét, s ott járt Cassandra is, ki Trója végét: úgy mondta el, miként az ég sugalmát s az árnyakat szerelmes énekekkel köszöntve hozta unokáit is, hogy a bús panaszt már ifjan megtanulják. S így szólt sóhajtva: Ó ha visszatértek Argósból egyszer égi engedéllyel, hol Tydeusnak s Laertes fiának vad ménesét ti őrzitek, seholsem lesz akkor már hazátok! Mert a nagy fal, Phoebusnak műve, romként füstölög majd. De Trója istenségeit megőrzik e sírók, mert az ég: akarja, hogy szent nevünk nyomorban is büszkén ragyogjon. S ti pálmák, ciprusok, miket Priámus menyei ültettek s jaj! nőni fogtok az özvegyek könnyétől nemsokára, védjétek őseim! S ki durva bárddal nem sújt ez ájtatos lombokra bőszen, a gyászt sem érzi úgy övéi vesztén és tiszta kézzel érinthet meg oltárt. Védjétek őseim! Mert jön mikor majd egy koldust láttok itt vakon bolyongni árnyékotokban, tétován tapintja ki sírok rejtekét és átölelve az urnákat, vallatja őket. És a sok titkos sírüreg majd elmeséli, mint pusztult Trója; es mint támadott föl két ízben is, mint épült újra romja, hogy szebb legyen, ha zsákmányolni jönnek a Peleusfiak. S az égi vátesz vigasztalván e lelkeket dalával, e sok hőst halhatatlanná avatja, hol földet ér a roppant Oceánus. És téged is, Hektor, majd megsiratnak mindenfelé, hol szent a hősi vér, mely hazáért hullt, s ameddig nap ragyog le az égből minden földi szenvedésre.
|