Gozzano, Guido: Della testa di morto
Della testa di morto (Italian)Acherontia Atropos
D'estate, in un sentiero di campagna, v'occorse certo d'incontrare un bruco enorme e glabro, verde e giallo, ornato di sette zone oblique turchiniccie. Il bruco errava in cerca della terra dove affondare e trasmutarsi in ninfa; e dalla gaia larva, a smalti chiari, nasceva nell'autunno la più tetra delle farfalle: l'Acherontia Atropos.
Certo vi è nota questa cupa sfinge favoleggiata, dal massiccio addome, dal corsaletto folto, con impresso in giallo d'ocra il segno spaventoso.
Natura, che dispensa alle Dïurne i colori dei fiori e delle gemme, Natura volle l'Acherontia Atropos simbolo della Notte e della Morte, messaggiera del Buio e del Mistero, e la segnò con la divisa fosca e d'un sinistro canto. L'entomologo tuttora indaga come l'Acherontia si lagni. Disse alcuno, col vibrare dei tarsi. Ma non è. Mozzato ho i tarsi all'Acherontia e s'è lagnata ancora. Parve ad altri col fremito dei palpi. Io cementai di mastice la bocca all'Acherontia e s'è librata ancora per la mia stanza, ha proseguito ancora più furibondo il grido d'oltretomba; grido che pare giungere da un'anima penante che preceda la farfalla, misterïoso lagno che riempie uomini e bestie d'un ignoto orrore: ho veduto il mio cane temerario abbiosciarsi tremando foglia a foglia, rifiutarsi d'entrare nella stanza dov'era l'Acherontia lamentosa. L'apicultore sa che questo lagno imita il lagno dell'ape regina quando è furente contro le rivali e concede alla sfinge d'aggirarsi pei favi, sazïandosi di miele. L'operaie non pungono l'intrusa, si dispongono in cerchio al suo passaggio, con l'ali chine e con l'addome alzato, l'atteggiamento mite e riverente detto "la rosať dall" apicultore. E la nemica dell'apicultore col triste canto incanta l'alveare.
All'alba solo, quando l'Acherontia intorpidita e sazia tace e dorme, l'operaie decretano la morte. Depone ognuna sopra l'assopita un granello di propoli, il cemento resinoso che tolgono alle gemme. E la nemica è rivestita in breve d'una guaina e non ha più risveglio. L'apicultore trova ad ogni autunno, tra i favi, questi grandi mausolei.
Farfalla strana, figlia della Notte, sorella della nottola e del gufo, opra non di Natura, ma di dèmoni, evocata con filtri e segni e cabale dalle profondità d'una caverna! Bimbo, ricordo, per le mie raccolte, sempre immolai con trepidanza questa cupa farfalla, quasi nel terrore di suscitare con la fosca vittima l'ira d'una potenza tenebrosa. E anche perché l'Atropo mi parla di cose rare, dell'antiche ville. Sul canterano dell'Impero, sotto la campana di vetro che racchiude le madrepore rare e le conchiglie, sta quasi sempre l'Acherontia Atropos depostavi da un nonno giovinetto.
L'Acherontia frequenta le campagne, i giardini degli uomini, le ville; di giorno giace contro i muri e i tronchi, nei corridoi più cupi, nei solai più desolati, sotto le grondaie, dorme con l'ali ripiegate a tetto. E n'esce a sera. Nelle sere illuni fredde stellate di settembre, quando il crepuscolo già cede alla notte e le farfalle della luce sono scomparse, l'Acherontia lamentosa si libra solitaria nelle tenebre tra i camerops, le tuje, sulle ajole dove dianzi scherzavano i fanciulli, le Vanesse, le Arginnidi, i Papilî. L'Acherontia s'aggira: il pippistrello l'evita con un guizzo repentino. L'Acherontia s'aggira. Alto è il silenzio comentato, non rotto, dalle strigi, dallo stridio monotono dei grilli. La villa è immersa nella notte. Solo spiccano le finestre della sala da pranzo dove la famiglia cena. L'Acherontia s'appressa esita spia numera i commensali ad uno ad uno, sibila un nome, cozza contro i vetri tre quattro volte come nocca ossuta. La giovinetta più pallida s'alza con un sussulto, come ad un richiamo. „Chi c'è?” Socchiude la finestra, esplora il giardino invisibile, protende il capo d'oro nella notte illune. „Chi c'è? Chi c'è?” „Non c'è nessuno. Mamma!” Richiude i vetri, con un primo brivido, risiede a mensa, tra le sue sorelle. Ma già s'ode il garrito dei fanciulli giubilante per l'ospite improvvisa, per l'ospite guizzata non veduta. Intorno al lume turbina ronzando la cupa messaggiera funeraria.
|
A halálfejes lepke (Hungarian)Acherontia Atropos
Alkalmasint találtatok nyaranta erdőszélén, vagy mezei ösvényen csupasz, hatalmas zöldesszínű hernyót, melynek hátát hét türkiz diszítette; mászkált, hogy jó búvóhelyet találjon, a már közelgő bábbá-változáshoz, s a virgonc és fényes-zománcú bábból megszületett ősszel a legijesztőbb pille: az Acherontia Atropos.
Kell, hogy ismerjétek a babonáknak és rémmeséknek ezt a pici szfinxét; potroha vaskos, nyakpáncélja ordas felületén iszonyú sárga jelt hord.
A természet. mely a nappaliaknak virágok s gemmák színét osztogatta, úgy akarta, hogy ez a szörnyű lepke jelképe legyen éjnek és halálnak, legyen homály és rejtelem követje - hát megjegyezte borzasztó jegyével s halálos énekkel. A bogarászok még nem fejtették meg, mivel csinálja ezt a hangot. Némelyek mondogatják: hogy a combjával. Nem igaz: levágtam a lábát s ő tovább rítt, jajveszékelt. Mások szerint rezegteti a nyelvét. Egyszer betömtem ragaccsal a száját, ide-oda csapongott a szobámban s még mérgesebben sírta síri jajját, mely úgy hatott reám, mintha belőle egy lepkeség előtti lélek rína, egy átkozott és iszonyú, hogy attól ember, állat vad félelembe borzad: nem egyszer láttam vakmerő kutyámat s egy istennek se jött be a szobába, ha ott rívott a halálfejű lepke. A méhész tudja, hogy ez sikongás (így szól, mikor dühös ellenfelére) s ennek köszönheti aztán a lepke, hogy belopózván, jóllakik a mézből. A méhek még nem csipkedik a rablót, csak körülállják jöttében-mentében, ajzott potrohhal és szárnyuk leszegve, barátságos, megtisztelő modorban, s ezt hívja aztán "rózsának" a méhész. S a gazdának ez a nagy ellensége bús dalával megbűvöli a kaptárt.
Ellenben hajnaltájt, mikor a lepke tespedten hallgat s jóllakottan alszik, a dolgozók kimondják a halálát. Az eltunyultra mindegyik reátesz egy cseppecskét tapasztó viaszából, mely ráragad és összeáll keményen; a rémet így gyorsan olyan koporsó fedi, melyből nem lesz feltámadása. A méhész aztán őszönként a lép közt hatalmas mauzóleumot találhat.
Ijesztő lepke, éjszaka leánya, nővére a bagolynak s denevérnek, nem a természet, démonok szülötte, ki terme bűbájból s varázsitalból; mélységes pincék sötét üregében! Mindig vad borzongással áldozám fel ezt a szállongó rémet, s szörnyű félszben, hogy ezzel a rettentő áldozattal az alvilág dühét vonom magamra...
A halálfejű sűrűn látogatja a réteket, a kerteket s tanyákat: nappalra meghúzódik falban, fában, sötét tornácon s a legelhagyottabb padlásokon, az eresz zugolyában. Alszik, testét szárnyával eltakarja. S csak este száll ki. Holdtalan homályban, mikor az alkonyat az éjnek enged, s a nappali pillangók elvonultak, a halálfejes csak akkor repül ki s magát zokogva a sötétbe dobja, tuják és lengő pálmák sűrűjében; hol az imént gyerkőcök játszadoztak, s pávaszemes és fecskefarkú lepkék. Útján a bőregér cikázva tér ki. Kering, kering. A roppant éji csendet kuvikszó csak mélyíti, mégse sérti, s tücskök örökegy éneke kíséri.
A kerti lak már elmerült az éjben, csak egy-egy ablak négyszöge világol, mögötte a család épp vacsorázik. A halálfejű odaszáll, bekémlel, egyenként megszámlálja az evőket, mint csontos ujj, az ablakhoz kocódik, háromszor, négyszer s egy nevet sikoltoz. A legsápadtabb lány tüstént felugrik s az ablakhoz rohan, mint hogyha hívnák. "Ki az?" - kinyitja és a láthatatlan kertet kutatja: a holdtalan éjbe aranyhajas fejét csak nyújtogatja. Ki az? Ki az?... "Senki sincs itt, anyuska." Aztán becsukja furcsa reszketéssel húzódik vissza nénjei körébe.
De már felharsan túlról a fiúcskák zsivajgása e furcsa és hívatlan vendég jöttén, ki beszállt észrevétlen. S a lámpa körül már surrogva repdes a másvilág sötét, szárnyas követje.
|