This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Gozzano, Guido: Della testa di morto

Portre of Gozzano, Guido

Della testa di morto (Italian)

Acherontia Atropos

 

D'estate, in un sentiero di campagna,

v'occorse certo d'incontrare un bruco

enorme e glabro, verde e giallo, ornato

di sette zone oblique turchiniccie.

Il bruco errava in cerca della terra

dove affondare e trasmutarsi in ninfa;

e dalla gaia larva, a smalti chiari,

nasceva nell'autunno la più tetra

delle farfalle: l'Acherontia Atropos.

 

Certo vi è nota questa cupa sfinge

favoleggiata, dal massiccio addome,

dal corsaletto folto, con impresso

in giallo d'ocra il segno spaventoso.

 

Natura, che dispensa alle Dïurne

i colori dei fiori e delle gemme,

Natura volle l'Acherontia Atropos

simbolo della Notte e della Morte,

messaggiera del Buio e del Mistero,

e la segnò con la divisa fosca

e d'un sinistro canto. L'entomologo

tuttora indaga come l'Acherontia

si lagni. Disse alcuno, col vibrare

dei tarsi. Ma non è. Mozzato ho i tarsi

all'Acherontia e s'è lagnata ancora.

Parve ad altri col fremito dei palpi.

Io cementai di mastice la bocca

all'Acherontia e s'è librata ancora

per la mia stanza, ha proseguito ancora

più furibondo il grido d'oltretomba;

grido che pare giungere da un'anima

penante che preceda la farfalla,

misterïoso lagno che riempie

uomini e bestie d'un ignoto orrore:

ho veduto il mio cane temerario

abbiosciarsi tremando foglia a foglia,

rifiutarsi d'entrare nella stanza

dov'era l'Acherontia lamentosa.

L'apicultore sa che questo lagno

imita il lagno dell'ape regina

quando è furente contro le rivali

e concede alla sfinge d'aggirarsi

pei favi, sazïandosi di miele.

L'operaie non pungono l'intrusa,

si dispongono in cerchio al suo passaggio,

con l'ali chine e con l'addome alzato,

l'atteggiamento mite e riverente

detto "la rosať dall" apicultore.

E la nemica dell'apicultore

col triste canto incanta l'alveare.

 

All'alba solo, quando l'Acherontia

intorpidita e sazia tace e dorme,

l'operaie decretano la morte.

Depone ognuna sopra l'assopita

un granello di propoli, il cemento

resinoso che tolgono alle gemme.

E la nemica è rivestita in breve

d'una guaina e non ha più risveglio.

L'apicultore trova ad ogni autunno,

tra i favi, questi grandi mausolei.

 

Farfalla strana, figlia della Notte,

sorella della nottola e del gufo,

opra non di Natura, ma di dèmoni,

evocata con filtri e segni e cabale

dalle profondità d'una caverna!

Bimbo, ricordo, per le mie raccolte,

sempre immolai con trepidanza questa

cupa farfalla, quasi nel terrore

di suscitare con la fosca vittima

l'ira d'una potenza tenebrosa.

E anche perché l'Atropo mi parla

di cose rare, dell'antiche ville.

Sul canterano dell'Impero, sotto

la campana di vetro che racchiude

le madrepore rare e le conchiglie,

sta quasi sempre l'Acherontia Atropos

depostavi da un nonno giovinetto.

 

L'Acherontia frequenta le campagne,

i giardini degli uomini, le ville;

di giorno giace contro i muri e i tronchi,

nei corridoi più cupi, nei solai

più desolati, sotto le grondaie,

dorme con l'ali ripiegate a tetto.

E n'esce a sera. Nelle sere illuni

fredde stellate di settembre, quando

il crepuscolo già cede alla notte

e le farfalle della luce sono

scomparse, l'Acherontia lamentosa

si libra solitaria nelle tenebre

tra i camerops, le tuje, sulle ajole

dove dianzi scherzavano i fanciulli,

le Vanesse, le Arginnidi, i Papilî.

L'Acherontia s'aggira: il pippistrello

l'evita con un guizzo repentino.

L'Acherontia s'aggira. Alto è il silenzio

comentato, non rotto, dalle strigi,

dallo stridio monotono dei grilli.

La villa è immersa nella notte. Solo

spiccano le finestre della sala

da pranzo dove la famiglia cena.

L'Acherontia s'appressa esita spia

numera i commensali ad uno ad uno,

sibila un nome, cozza contro i vetri

tre quattro volte come nocca ossuta.

La giovinetta più pallida s'alza

con un sussulto, come ad un richiamo.

„Chi c'è?” Socchiude la finestra, esplora

il giardino invisibile, protende

il capo d'oro nella notte illune.

„Chi c'è? Chi c'è?” „Non c'è nessuno. Mamma!”

Richiude i vetri, con un primo brivido,

risiede a mensa, tra le sue sorelle.

Ma già s'ode il garrito dei fanciulli

giubilante per l'ospite improvvisa,

per l'ospite guizzata non veduta.

Intorno al lume turbina ronzando

la cupa messaggiera funeraria.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.math.unipd.it

A halálfejes lepke (Hungarian)

Acherontia Atropos

 

Alkalmasint találtatok nyaranta

erdőszélén, vagy mezei ösvényen

csupasz, hatalmas zöldesszínű hernyót,

melynek hátát hét türkiz diszítette;

mászkált, hogy jó búvóhelyet találjon,

a már közelgő bábbá-változáshoz,

s a virgonc és fényes-zománcú bábból

megszületett ősszel a legijesztőbb

pille: az Acherontia Atropos.

 

Kell, hogy ismerjétek a babonáknak

és rémmeséknek ezt a pici szfinxét;

potroha vaskos, nyakpáncélja ordas

felületén iszonyú sárga jelt hord.

 

A természet. mely a nappaliaknak

virágok s gemmák színét osztogatta,

úgy akarta, hogy ez a szörnyű lepke

jelképe legyen éjnek és halálnak,

legyen homály és rejtelem követje -

hát megjegyezte borzasztó jegyével

s halálos énekkel. A bogarászok

még nem fejtették meg, mivel csinálja

ezt a hangot. Némelyek mondogatják:

hogy a combjával. Nem igaz: levágtam

a lábát s ő tovább rítt, jajveszékelt.

Mások szerint rezegteti a nyelvét.

Egyszer betömtem ragaccsal a száját,

ide-oda csapongott a szobámban

s még mérgesebben sírta síri jajját,

mely úgy hatott reám, mintha belőle

egy lepkeség előtti lélek rína,

egy átkozott és iszonyú, hogy attól

ember, állat vad félelembe borzad:

nem egyszer láttam vakmerő kutyámat

s egy istennek se jött be a szobába,

ha ott rívott a halálfejű lepke.

A méhész tudja, hogy ez sikongás

 (így szól, mikor dühös ellenfelére)

s ennek köszönheti aztán a lepke,

hogy belopózván, jóllakik a mézből.

A méhek még nem csipkedik a rablót,

csak körülállják jöttében-mentében,

ajzott potrohhal és szárnyuk leszegve,

barátságos, megtisztelő modorban,

s ezt hívja aztán "rózsának" a méhész.

S a gazdának ez a nagy ellensége

bús dalával megbűvöli a kaptárt.

 

Ellenben hajnaltájt, mikor a lepke

tespedten hallgat s jóllakottan alszik,

a dolgozók kimondják a halálát.

Az eltunyultra mindegyik reátesz

egy cseppecskét tapasztó viaszából,

mely ráragad és összeáll keményen;

a rémet így gyorsan olyan koporsó

fedi, melyből nem lesz feltámadása.

A méhész aztán őszönként a lép közt

hatalmas mauzóleumot találhat.

 

Ijesztő lepke, éjszaka leánya,

nővére a bagolynak s denevérnek,

nem a természet, démonok szülötte,

ki terme bűbájból s varázsitalból;

mélységes pincék sötét üregében!

Mindig vad borzongással áldozám fel

ezt a szállongó rémet, s szörnyű félszben,

hogy ezzel a rettentő áldozattal

az alvilág dühét vonom magamra...

 

A halálfejű sűrűn látogatja

a réteket, a kerteket s tanyákat:

nappalra meghúzódik falban, fában,

sötét tornácon s a legelhagyottabb

padlásokon, az eresz zugolyában.

Alszik, testét szárnyával eltakarja.

S csak este száll ki. Holdtalan homályban,

mikor az alkonyat az éjnek enged,

s a nappali pillangók elvonultak,

a halálfejes csak akkor repül ki

s magát zokogva a sötétbe dobja,

tuják és lengő pálmák sűrűjében;

hol az imént gyerkőcök játszadoztak,

s pávaszemes és fecskefarkú lepkék.

Útján a bőregér cikázva tér ki.

Kering, kering. A roppant éji csendet

kuvikszó csak mélyíti, mégse sérti,

s tücskök örökegy éneke kíséri.

 

A kerti lak már elmerült az éjben,

csak egy-egy ablak négyszöge világol,

mögötte a család épp vacsorázik.

A halálfejű odaszáll, bekémlel,

egyenként megszámlálja az evőket,

mint csontos ujj, az ablakhoz kocódik,

 háromszor, négyszer s egy nevet sikoltoz.

A legsápadtabb lány tüstént felugrik

s az ablakhoz rohan, mint hogyha hívnák.

"Ki az?" - kinyitja és a láthatatlan

kertet kutatja: a holdtalan éjbe

aranyhajas fejét csak nyújtogatja.

Ki az? Ki az?... "Senki sincs itt, anyuska."

Aztán becsukja furcsa reszketéssel

húzódik vissza nénjei körébe.

 

De már felharsan túlról a fiúcskák

zsivajgása e furcsa és hívatlan

vendég jöttén, ki beszállt észrevétlen.

S a lámpa körül már surrogva repdes

a másvilág sötét, szárnyas követje.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://forum.index.hu/Article/showArticle?

minimap