I
Ó, Palazzo Madama! Ma este
eszembe jut ő, a morajló
sokaságban, a bús kicsi szőke,
kinek én voltam kora veszte -
és úgy hasonlított egy apró,
de híres kis színpadi nőre.
Még hallom. Az ajka szegénynek
vékonyan súgta nekem
„Mondd, Guido, mit vétettem néked,
mondd mért bánsz így te velem?”
II
Reméltük, üres lesz az árkád
de hiába a városi ucca
csupa ifju lovag, csupa lányka.
Hát ott is hagytuk a járdát:
leesett a szabadban a muffja
és véle két szál ibolyácska.
Ó, illatuk! Most íme éget:
petit-gris és szerelem...
„Mondd, Guido, mit vétettem néked,
mondd, mért bánsz így te velem?”
III
Ó, tolvaj Idő, sose vidd el
a hangját! Visszakacagsz, ó
kicsi jószág, angyali szőke,
ki kökényszín kék szemeiddel
hasonló voltál amaz apró,
de híres kis színpadi nőre!
Felemelte a fátylait. Én meg
csókoltam - s fájt a szivem,
mert szólt : „Jaj, mit vétettem néked,
mondd, mért bánsz így te velem?"
IV
A Piazza Castello felé már
a sínek között odatúl
jártunk - hidegen, csupa jégcsap.
Amarra csupa könnyű kis nő jár -
s mosolyogtam már komiszul.
De mégse vagyok komisz. Én csak
- mert már sose hallani téged -
sírva magam lehelem:
„Mondd, Guido, mit vétettem néked,
mondd, mért bánsz így te velem?"