Leopardi, Giacomo: A végtelenség (L'infinito in Hungarian)

Sempre caro mi fu quest'ermo colle,
e questa siepe, che da tanta parte
dell'ultimo orizzonte il guardo esclude.
Ma sedendo e mirando, interminati
spazi di là da quella, e sovrumani
silenzi, e profondissima quïete
io nel pensier mi fingo, ove per poco
il cor non si spaura. E come il vento
odo stormir tra queste piante, io quello
infinito silenzio a questa voce
vo comparando: e mi sovvien l'eterno,
e le morte stagioni, e la presente
e viva, e il suon di lei. Così tra questa
immensità s'annega il pensier mio:
e il naufragar m'è dolce in questo mare.

Szivemhez nőtt e kicsi domb magánya
s a vadon sövény függönye előttem
körös-körül a messzi szemhatáron.
Itt ülök és merengésembe kondul
határtalan terek emberfölötti
csöndje a távolból, s képzeletem mély-
mély nyugalomra eszmél. Még a szív is
beleborzong. S ahogy hallom az ágak
között zörgő szelet, ehhez a hanghoz
hasonlítom most a csönd végtelenjét,
s elémtárul az örökkévalóság,
a sok halott kor, s aztán ez a mái
és olyan lármás. De a mérhetetlen
elnyeli a gondolatom egészen,
s a hajótörés e tengerben édes.