Luzi, Mario: Il campo dei profughi

La donna sale su lenta ed ammaina

cenci nell'aria infida

tesi tra palo e palo. Il cane uggiola,

dà corpo alle ombre.

Son segni di giornata tempestosa

sul dedalo di terrapieni e fosse,

sono uomini come torme in sosta

o merci ferme alla dogana, accolti

sotto tende o in casupole, di stanza

o di passo - veduta fino a notte

di migrazioni senza moto, senza

pace, che il giusto eletto ad espiare

ritto presso lo stipite contempla

tra pioggia e pioggia, neve e neve.

Il vento porta un tonfo d'acque sorde.

Che fai, che fai? ti perdi in questo arcano.

L'uomo nuovo del posto esita incerto

che via prendere, l'altro, pescatore

d'anguille o renaiolo, passa oltre,

buca deciso questa coltre d'umido

scesa sul fiume tra baleni e fulmini.

A nő felkel, s rongyot terít vesződve

az álnok levegőbe,

karó s karó között. A kutya vinnyog,

alakot ad az árnynak.

Viharos nap jelei láthatóak

a sáncok s árkok labirintusában,

s emberek, ahogy hordák táboroznak,

vagy vesztegelnek vám előtt az áruk,

sátrak alatt, viskókban, összegyűlve,

egyhelyben vagy járkálva – éjbenyúló

vándorlás, melynek se oka, se üdve,

s mit az igaz, kit bűnhődni jelöltek,

az ajtófához támaszkodva szemlél,

eső meg eső, hó meg hó falán át.

A szél vízloccsanás hangját sodorja.

Mitévő légy, mitévő? Mély a rejtély,

az újonnan jött ember áll habozva,

mily útra térjen, a másik, a bányász

vagy angolnahalász, megy, s tétovázás

nélkül szakítja át a nedves szemfedőt,

mely a folyóra villám s dörgés közt terült.