Machiavelli, Niccolò: De' diavoli iscacciati di cielo

Già fummo, or non siam più,

 Spirti beati; per la superbia nostra

 siàno stati dal ciel tutti scacciati;

 e in questa città vostra

 abbiàn preso il governo,

 perché qui si dimostra

 confusion, dolor più che in inferno.

E fame e guerra e sangue e diaccio e foco,

 sopra ciascun mortale,

 abbiàn messo nel mondo a poco a poco;

 e ’n questo carnovale

 vegnàno a star con voi,

 perché di ciascun male

 fatti siàno e saren principio noi.

Plutone è questo, e Proserpina è quella

 ch’a lato se gli posa;

 donna sopra ogni donna al mondo bella.

 Amor vince ogni cosa;

 però vinse costui,

 che mai non si riposa,

 perch’ognun faccia quel ch’ha fatto lui.

Ogni contento e scontento d’Amore

 da noi è generato,

 e ’l pianto e ’l riso e ’l diletto e ’l dolore,

 chi fussi innamorato,

 segua il nostro volere

 e sarà contentato;

 perché d’ogni mal far pigliàn piacere.

Szellemünk fény volt, de már nem világol,

vad gőgünktől kilobbant,

letaszíttattunk a menny magasából;

most itt, városotokban

ragadtuk meg a kormányt,

mivel még a pokolban

sem lelhettünk több bűnt s ennyire ocsmányt.

Ínséget, fázást, jajt, bajt, háborút, vért

mindig és újra egyre

a halandókra a mi ostorunk mért;

most jó maszkjába rejtve

osztjuk nektek a rosszat,

mert lényünk örök elve:

mi nem szolgálunk másnak mint gonosznak.

Pluto s Proserpina vannak uralmon,

övék a trón s a tábor –

ha szépek szépe, világszép egy asszony,

mindent legyőzhet Ámor;

hát akkor mért ne győzne

az ezerarcu mámor,

az ernyedetlen rontás bűnerője.

Szerelem, szívek üdve, kínja, kéje

ajándékunk – ha teljes,

kegyünk: könny, mosoly, vágy és bú egésze;

minden bolond szerelmes

a mi füttyünkre táncol,

s mert boldog, engedelmes –

kit a romláshoz öngyönyöre láncol.