This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Manzoni, Alessandro: Május ötödike (Il cinque maggio in Hungarian)

Portre of Manzoni, Alessandro
Portre of Csorba Győző

Back to the translator

Il cinque maggio (Italian)

  Ei fu. Siccome immobile,

dato il mortal sospiro,

stette la spoglia immemore

orba di tanto spiro,

così percossa, attonita

la terra al nunzio sta,

 

  muta pensando all'ultima

ora dell'uom fatale;

né sa quando una simile

orma di pie' mortale

la sua cruenta polvere

a calpestar verrà.

 

  Lui folgorante in solio

vide il mio genio e tacque;

quando, con vece assidua,

cadde, risorse e giacque,

di mille voci al sònito

mista la sua non ha:

 

  vergin di servo encomio

e di codardo oltraggio,

sorge or commosso al sùbito

sparir di tanto raggio;

e scioglie all'urna un cantico

che forse non morrà.

 

  Dall'Alpi alle Piramidi,

dal Manzanarre al Reno,

di quel securo il fulmine

tenea dietro al baleno;

scoppiò da Scilla al Tanai,

dall'uno all'altro mar.

 

  Fu vera gloria? Ai posteri

l'ardua sentenza: nui

chiniam la fronte al Massimo

Fattor, che volle in lui

del creator suo spirito

più vasta orma stampar.

 

  La procellosa e trepida

gioia d'un gran disegno,

l'ansia d'un cor che indocile

serve, pensando al regno;

e il giunge, e tiene un premio

ch'era follia sperar;

 

  tutto ei provò: la gloria

maggior dopo il periglio,

la fuga e la vittoria,

la reggia e il tristo esiglio;

due volte nella polvere,

due volte sull'altar.

 

  Ei si nomò: due secoli,

l'un contro l'altro armato,

sommessi a lui si volsero,

come aspettando il fato;

ei fe' silenzio, ed arbitro

s'assise in mezzo a lor.

 

  E sparve, e i dì nell'ozio

chiuse in sì breve sponda,

segno d'immensa invidia

e di pietà profonda,

d'inestinguibil odio

e d'indomato amor.

 

  Come sul capo al naufrago

l'onda s'avvolve e pesa,

l'onda su cui del misero,

alta pur dianzi e tesa,

scorrea la vista a scernere

prode remote invan;

 

  tal su quell'alma il cumulo

delle memorie scese.

Oh quante volte ai posteri

narrar se stesso imprese,

e sull'eterne pagine

cadde la stanca man!

 

  Oh quante volte, al tacito

morir d'un giorno inerte,

chinati i rai fulminei,

le braccia al sen conserte,

stette, e dei dì che furono

l'assalse il sovvenir!

 

  E ripensò le mobili

tende, e i percossi valli,

e il lampo de' manipoli,

e l'onda dei cavalli,

e il concitato imperio

e il celere ubbidir.

 

  Ahi! forse a tanto strazio

cadde lo spirto anelo,

e disperò; ma valida

venne una man dal cielo,

e in più spirabil aere

pietosa il trasportò;

 

  e l'avvïò, pei floridi

sentier della speranza,

ai campi eterni, al premio

che i desideri avanza,

dov'è silenzio e tenebre

la gloria che passò.

 

  Bella Immortal! benefica

Fede ai trïonfi avvezza!

Scrivi ancor questo, allegrati;

ché più superba altezza

al disonor del Gòlgota

giammai non si chinò.

 

  Tu dalle stanche ceneri

sperdi ogni ria parola:

il Dio che atterra e suscita,

che affanna e che consola,

sulla deserta coltrice

accanto a lui posò.

 

 

 

L'ode il Cinque Maggio fu scritta, di getto, in soli tre o quattro giorni, dal Manzoni commosso dalla conversione cristiana di Napoleone avvenuta prima della sua morte (la notizia della morte di Napoleone si diffuse il 16 luglio 1821 e fu pubblicata nella "Gazzetta di Milano"). Nonostante la censura austriaca, l'ode ebbe una larga diffusione europea grazie al Goethe che la fece pubblicare su una rivista tedesca "Ueber Kunst und Alterthum". La prima edizione avvenne nel 1823 a Torino presso il Marietti. L'ode scritta dal Manzoni, per alcune tematiche (tema del ricordo, evocazione della storia) ha delle analogie con il Coro di Ermengarda e con la Pentecoste e soprattutto ha in comune con essi, quello schema che parte da un inizio drammatico e si conclude con un moto di preghiera.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://digilander.libero.it

Május ötödike (Hungarian)

Csak volt. S ahogy megdermedett

a test, végsőt lehelve,

s hevert emléktelen, mivel

elszállott ritka lelke

úgy vált kővé e hírre a

döbbent-riadt világ,

 

Töprengett búcsú-percein

a Végzet emberének;

nem tudva: hozzá vethető

mikor jön újra még egy,

s tapossa majd, mint tette ő,

a föld véres porát.

 

Láttam ragyogni trónusán

s – hallgattam; s váltakozva

láttam: zuhant, kelt, lent maradt,

amint fordult a sorsa;

ezernyi száj zengett, s az én

számon csak némaság.

 

Ki hízelgő magasztalást,

de hitvány gúnyt se mondtam:

megrendülök, hogy ennyi fény

ily váratlan kilobbant,

s nyelvem sírjánál tán soha

nem-múló dalba vág.

 

Egyiptomtól az Alpokig,

a Rajna s Manzanáresz

között zuhogva csapkodott

villámcsapás gyanánt ez.

Szcillától a Donig nyilallt,

tengertől tengerig.

 

Igaz dicsőség volt-e? A

jövő majd megmutatja.

Mi főt hajtunk a Legnagyobb

előtt, ki úgy akarta,

hogy benne testesítse meg

teremtő elveit.

 

Egy roppant álom reszkető

és boldog bolydulása,

háborgó szív aggálya, míg

csábítja trón varázsa;

tört és sikerrel tört felé,

– ilyent őrült se hitt.

 

Mindent próbált: jutott neki

dicsfény, veszély-növelte,

trón, győzelem, gyászos futás,

száműzetés keserve;

kétszer hágott oltárra, majd

bukott alá megint.

 

Nevére két egymást ölő

évszázad megjuházott,

s hozzá fordult, szavára mint

a Végzetére várt ott:

ő csöndre intett s kettejük

közé bírának ült.

 

Majd eltűnt; s kongó napjait

szűk partok börtönözték,

roppant irigység habjai,

mély részvété övezték:

forró imádat s gyűlölet

lobogta volt körül.

 

Ahogy, hajótörött fején

a hullám zúgva átcsap,

melyről szegény kissé előbb

fürkészte még a tájat,

s a messzi földet – hasztalan –

nem látta meg szeme:

 

úgy tornyosult lelkére az

emlékek áradatja!

Ó, hányszor támadt benne vágy,

hogy a jövőre hagyja,

és az örök lapokra hullt

el-elfáradt keze.

 

Ó, hányszor állt meddőnapok

csöndes nyugtán borongva,

villám-szemét lesütve, két

karját keresztbe fonva,

s föltámadt szívéből, ami

emlékként élt alant:

 

a könnyű harci sátrak és

a szétlőtt völgyi sáncok,

mének hullámzó hátai

s a fegyver-csillogások,

a sok-sok izgatott, s hamar

beteljesült parancs.

 

Haj! ennyi kin után a tört

lélek kétségbeesve

már-már alélt, de égi kéz

nyúlt érte, hogy kimentse,

s emelte tisztább régiók

felé kegyelmesen.

 

S előtte járt viráglepett

útján a jó reménynek,

örök mezők iránt, ahol

a vágyak célhoz érnek,

csönd van, s a régi glórián

árnyak sötétje leng.

 

Szép Halhatatlan! Ó, te szent,

te győzelem-szülő Hit!

Írd föl még azt is boldogan,

hogy más ily büszke fő itt

meg nem hajolta Golgota

előtt eddig sosem.

 

És védd e fáradt hamvakat,

hogy léha szó ne érje.

S Isten, ki sújt és fölsegít,

bánt és békít csérélve;

melléje dől majd társaként

az árva fekhelyen.

 

 

Az ódát Manzoni Napóleon halálára írta.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://forum.index.hu

minimap