Medici, Lorenzo de': La Nencia da Barberino (dettaglio)
La Nencia da Barberino (dettaglio) (Italian)Non vidi mai fanciulla tanto onesta, né tanto saviamente rilevata: non vidi mai la più leggiadra testa, né sì lucente, né sì ben quadrata; con quelle ciglia che pare una festa, quand'ella l'alza, ched ella me guata; entro quel mezzo è 'l naso tanto bello, che par proprio bucato col succhiello.
Le labbra rosse paion de corallo, ed àvvi drento duo filar' de denti che son più bianchi che que' del cavallo: da ogni lato ve n'à più de venti; le gote bianche paion di cristallo, senz'altro liscio, né scorticamenti, rosse entro 'l mezzo, quant'è una rosa, che non se vide mai sì bella cosa.
Ell'à quegli occhi tanto rubacuori, che la trafiggere' con egli un muro; chiunch'ella guata convien che 'nnamori, ma ella à 'l cuore com'un ciottol duro, e sempre à drieto un migliaio d'amadori, che da quegli occhi tutti presi furo; la se rivolge e guata questo e quello: i' per guatalla me struggo el cervello.
La m'à sì concio e 'n modo governato, ch'i' più non posso maneggiar marrone; e àmme drento sì ravviluppato, ch'i' non ò forza de 'nghiottir boccone; i' son com'un graticcio deventato, e solamente per le passïone ch'i' ò per lei nel cuore (eppur sopportole!), la m'à legato con cento ritortole.
Ella potrebbe andarr al paragone tra un migghiaio de belle cittadine, che l'apparisce ben tra le persone co' suoi begghi atti e dolce paroline; l'à ghi occhi suoi più neri ch'un carbone di sotto a quelle trecce biondelline, e ricciute le vette de' capegli, che vi pare attaccati mill'anegli.
Ell'è dirittamente ballerina, che la se lancia com'una capretta, girasi come ruota de mulina, e dassi della man nella scarpetta; quand'ella compie el ballo, ella se 'nchina, po' se rivolge e duo colpi iscambietta, e fa le più leggiadre riverenze che gnuna cittadina da Firenze.
La Nencia mia non à gnun mancamento, l'è bianca e rossa e de bella misura, e à un buco ento 'l mezzo del mento, che rabbellisce tutta sua figura; ell'è ripiena d'ogni sentimento, credo che 'n pruova la fesse natura, tanto leggiadra e tanto appariscente, che la diveglie el cuore a molte gente.
Ben se potrà chiamare avventurato, chi fie marito de sì bella moglie; ben se potrà tener in buon dì nato chi arà quel fioraliso sanza foglie; ben se potrà tener santo e bïato, e fien guarite tutte le suo doglie, aver quel viso e vederselo in braccio, morbido e bianco, che pare un sugnaccio.
Se tu sapessi, Nencia, el grande amore ch'i' porto a' tuo begli occhi tralucenti, e la pena ch'i' sento, e 'l gran dolore, che par che mi si svèglin tutti' denti, se tu 'l pensasse, te creperre' el cuore, e lasceresti gli altri tuo serventi, e ameresti solo el tuo Vallera, che se' colei che 'l mie cuor disidèra.
Nenciozza, tu me fai pur consumare, e par che tu ne pigli gran piacere; se sanza duol me potessi cavare, me sparere' per darti a divedere ch'i' t'ò 'nto 'l cuore, e fare' tel toccare; tel porre' in mano e fare' tel vedere; se tu 'l tagghiassi con una coltella e' griderebbe: - Nencia, Nencia bella! -
|
A Barberinó-i Nencia (részlet) (Hungarian)Sosem láttam leányt, ilyen helyeskét, viselkedésre ilyen jólneveltet, sosem láttam ilyen csinos fejecskét, ilyen sugárzó arcot és kiteltet; ünnep, ha rám szeme pillája egy-két fölrebbenő, futó tekintetet vet: s középen orra oly tündéri forma, mintha lyukát fúrócska fúrta volna.
Ajka pirosabb két kaláris-ágnál, s két sor fog benne tündökölve csillog, fehérebben egy szép csikó fogánál, s húsznál több jobbra-balra a kicsiny fog. Tisztább az arca a kristálypohárnál, s nem csúfító festék, mi rajta villog, hanem a vér rózsája, könnyű pírja, sosem láttam még szebbet arcra írva.
Tekintete szívekbe csapva repked, és által tudna járni ölnyi vastag falat. Ha rádnéz, meg kell őt szeretned, de a szive kemény kő, száraz asztag; S körötte mindig nagy csapat szerelmet valló tolong, kik horgán fennakadtak. Néz erre-arra, percnyi nyugta nincsen: azon mesterkedem, hogy rámtekintsen.
Ügy megtáncoltatott már, hogy zavarba jövök, birkózva egy szem gesztenyével, s szegény fejem oly csúful elcsavarta, hogy torkomon nem megy le már az étel. Mint piszkafa, mely a tüzet kavarja, olyanná sorvasztott a szenvedély el, amely szivemben ég miatta lánggal, megkötözött száz szerelemfonállal.
Ezer szép polgárnő közül kiválna, szépségével nem mérkőzhetne egy sem, őnála szebbet senki sem kivánna, amint mozog kecsesen, s szól kegyesen; szeme szénnél feketébb, szája málna- piros, haja szösz s erre-arra lebben a sok bodor fürt homlokán gyűrűzve, minthogyha mindre gyűrű volna fűzve.
Sudárnövésű táncos termetével szökell, mint kis gidácska nagy mezőben, s mint a malomkerék forog, kezével cipője csücskét érintgetve bőven. Ha végzi táncát, bólint szép fejével, fordul-perdül, fölpattan elmenőben, s Firenze minden nője közt a legszebb meghajlása, amellyel tovarepked.
Az én Nenciámnak nincs semmi hibája, arca fehér-piros, jó az alakja, és szép arcát még megszépíti álla közepén egy gödröcske. Ki tagadja, hogy nincsen érzéssel teltebb se nála: a természet kísérletül faragta ilyen kecsesnek, ilyen megnyerőnek, elvesztésére minden ifju főnek.
Magát szerencsésnek mondhatja mégis, ki férje lészen ily szép feleségnek, burokban született az a legény is, ki ily csodás búzavirágot téphet, s e földön üdvözül a keresztény is, s minden bajából meggyógyulva ébred, ha karja közt láthatja majd e szép nőt, ki mint a disznózsír, lágy és fehérlő.
Ha tudnád, Nencia, milyen nagy szerelmet ébreszt bennem szemednek csillogása, ha sejtenéd a kint, mely úgy bizserget, mintha minden fogam sajogna vásva, ha elképzelnéd, megrepedne benned a szív, s többet nem néznél senki másra és nem szeretnél mást, csak Vallerádat, ki úgy vágyódik, oly forrón utánad.
Nenciám, lelkem, megszomorítasz engem, s úgy látszik, még gyönyörködsz is kinomban. Ha fájdalom nélkül lehetne tennem, agyonlőném magamat, hogy kimondjam és megmutassam: te vagy a szivemben; tessék, érintsd meg, fogd kezedbe nyomban; s ha éles késsel elmetéled, nemcsak vérzik, de szól is: Nencia, drága Nencia!
|