Merini, Alda: A halál dicsérete (Elogio alla morte in Hungarian)

Se la morte fosse un vivere quieto,
un bel lasciarsi andare,
un’acqua purissima e delicata
o deliberazione di un ventre,
io mi sarei già uccisa.
Ma poiché la morte è muraglia,
dolore, ostinazione violenta,
io magicamente resisto.
Che tu mi copra di insulti,
di pedate, di baci, di abbandoni,
che tu mi lasci e poi ritorni senza un perché
o senza variare di senso
nel largo delle mie ginocchia,
a me non importa perché tu mi fai vivere,
perché mi ripari da quel gorgo
di inaudita dolcezza,
da quel miele tumefatto e impreciso
che è la morte di ogni poeta.

Ha a halál egy nyugodt élet lenne,
egy szép kikapcsolódás,
egy nagyon tiszta és finom víz,
vagy egy hasi elhatározás,
én már megöltem volna magam.
De mivel a halál egy nagy akadály,
fájdalom, erőszakos makacsság,
én varázslatosan ellenállok.
Annak, hogy engem sértésekkel boríts el,
rúgásokkal, csókokkal, elhagyásokkal,
hogy elhagysz majd ok nélkül visszatérsz
kitárt térdeim közé,
minden értelemváltozás nélkül,
nem érdekel mert te éltetsz engem,
megvédesz attól az elképesztően
édes örvénytől,
attól a megduzzadt és bizonytalan méztől
ami minden költő halála.