Metastasio, Pietro: La tempesta

No, non turbarti, o Nice; io non ritorno
a parlarti d'amor. So che ti spiace;
basta così. Vedi che il ciel minaccia
improvvisa tempesta: alle capanne
se vuoi ridurre il gregge, io vengo solo
ad offrir l'opra mia. Che! Non paventi?
Osserva che a momenti
tutto s'oscura il ciel, che il vento in giro
la polve innalza e le cadute foglie.
Al fremer della selva, al volo incerto
degli augelli smarriti, a queste rare,
che ci cadon sul volto, umide stille,
Nice, io preveggo... Ah non tel dissi, O Nice?
ecco il lampo, ecco il tuono. Or che farai?
Vieni, senti; ove vai? Non è più tempo
di pensare alla greggia. In questo speco
riparati frattanto; io sarò teco.
 
Ma tu tremi, o mio tesoro!
  Ma tu palpiti, cor mio!
  Non temer; con te son io,
  né d'amor ti parlerò.
Mentre folgori e baleni,
  sarò teco, amata Nice;
  quando il ciel si rassereni,
  Nice ingrata, io partirò.
 
Siedi, sicura sei. Nel sen di questa
concava rupe in fin ad or giammai
fulmine non percosse,
lampo non penetrò. L'adombra intorno
folta selva d'allori
che prescrive del Ciel limiti all'ira.
Siedi, bell'idol mio, siedi e respira.
Ma tu pure al mio fianco timorosa ti stringi, e, come io voglia
fuggir da te, per trattenermi annodi
fra le tue la mia man? Rovini il cielo,
non dubitar, non partirò. Bramai
sempre un sì dolce istante. Ah così fosse
frutto dell'amor tuo, non del timore!
Ah lascia, o Nice, ah lascia
lusingarmene almen. Chi sa? Mi amasti
sempre forse fin or. Fu il tuo rigore
modestia, e non disprezzo; e forse questo
eccessivo spavento
è pretesto all'amor. Parla, che dici?
M'appongo al ver? Tu non rispondi? Abbassi
vergognosa lo sguardo!
Arrossisci? Sorridi? Intendo, intendo.
Non parlar, mia speranza;
quel riso, quel rossor dice abbastanza.
 
E pur fra le tempeste
  la calma ritrovai.
  Ah non ritorni mai,
  mai più sereno il dì!
Questo de' giorni miei,
  questo è il più chiaro giorno
  Viver così vorrei,
  vorrei morir così.
 
 
(Cantata VII)

Ó, ne háborodj meg, szép Nice! előttem
Ne reszkess, ne borzadj! - én nem azért jöttem,
  Hogy újra szerelmes szókkal terheljelek,
  Néked az nem tetszik: ne félj! nem sértelek.
Nézd, mint borítja el egy felhő az eget!
Lásd, ez egy iszonyú szélvésszel fenyeget!
  Ha akolra készűlsz verni nyájacskádat:
  Ímé, én eljöttem segélni munkádat. -
Ó! tehát ne rettegj!... nézz fel! nézz csak erre!
Lásd, miként setétűl bé az ég egyszerre. -
  Nézd ezt a süvőltve zúgó forgószelet,
  Mint veri fel a port s az elszórt levelet!
A megborzadt berkek rettentő zúgása,
A madarak szerte-széjjel kóválygása,
  E vigályos cseppek, mellyek ránk szemzenek,
  Sebessen repűlő veszélyt jelentenek. -
Hát nem mondtam-é meg, ó, Nice! ezt régen?
Imé! - - már villámlik, - - már dörög az égen!
  Mit csinálsz? fogadj szót! - jer! - már hová mehetsz?
  Nincs idő! - - Nyájaddal már semmit sem tehetsz.
E kősziklák alá jer, öblösök ezek,
Pihend ki magadat! - én teveled leszek.
 
De te reszketsz, ó, én kedves kincsem!
  Ó, mint dobog szíved, még - is, -
  Ne félj! ím, itt vagyok én is,
  S szerelmet nem beszéllek.
Míg villámlik, míg a mennykő húll,
  Veled leszek, szerelmes Nice!
  S ha az ég újra feltisztúl:
  Háládatlan Nice! én elmegyek. –
 
Űlj le! legyél csendes és bátor lélekkel.
Itt e kő: ne gondolj semmi szélvészekkel.
  Ennek öblét semmi villám meg nem hatja,
  Soha semmi mennykő által nem szaggatja.
Ezt egy sűrű laurus-erdő árnyékozza,
Melly az ég haragját körűlhatározza.
  Űlj le, szép bálványom! űlj le és pihenj meg!
  Bátorítlak!... mégis szíved szorúl s remeg;
És ha tőled futni akarok, kezemet
Kezed közé fonva tartóztatsz engemet. -
  A lerohanó ég vívik a szelekkel:
  Ne essél kétségbe, ne félj - - nem megyek el.
Illy víg napját szívem mindég óhajtozta:
De ezt ijjedésed - - s nem szerelmed hozta. - -
  Ah! ne csalogasd, ne, ó, Nice! szívemet.
  Ki tudja, tán mindég szerettél engemet?
A te érző szíved megvetni nem akart,
S ezen ijjedésed tán szerelmet takart!
  Szóljál, - - no, mit mondasz? kérlek! hát nem igaz,
  Amit állítottam, - - te nem felelsz: mi az?
Lesütöd szemérmes szemeid mellettem,
Pirúlsz, - - mosolyodol, - - ó, érzesz érettem.
  Ne szólj, egyetlenem! e pirúlásodból
  S háborodásodból szíved eléggé szól. –
 
 És ím a szélvészek közt
    Találtam csendességre!
    Ah! többé napfény az égre
    Ne készűljön derűlni! -
 Ez nékem minden napok
    Között legtisztább napom:
    Élni így óhajtok,
    Így óhajtok halni! -