Michelangelo, Buonarroti: Rime 288. (Le favole del mondo)

  Le favole del mondo m’hanno tolto

il tempo dato a contemplare Iddio,

né sol le grazie suo poste in oblio,

ma con lor, più che senza, a peccar volto.

  Quel c’altri saggio, me fa cieco e stolto

e tardi a riconoscer l’error mio;

manca la speme, e pur cresce il desio

che da te sia dal propio amor disciolto.

  Ammezzami la strada c’al ciel sale,

Signor mie caro, e a quel mezzo solo

salir m’è di bisogno la tuo ’ita.

  Mettimi in odio quante ’l mondo vale

e quante suo bellezze onoro e colo,

c’anzi morte caparri eterna vita.

Meséivel Isten szemléletére

kapott időm elvette a világ,

s mert eldobtam a kegyelem javát,

ez bennem a bűnt csak bűnnel tetézte.

Mi mást bölccsé tesz, engem vakmerésre

vitt, s későn láttam: mindez balgaság.

Reményem nincs, de él bennem a vágy,

önzésem általad levetni végre.

Az ég útját felezd meg nékem, áldott

jó Istenem, s ahhoz, hogy megtehessem

másik felét, te segíts kegyesen.

Gyűlöltesd meg velem ezt a világot

s imádott szépségét, hogy megszerezzem

halálom előtt örök életem.