Montale, Eugenio: Hitleri tavasz (La primavera hitleriana in Hungarian)
La primavera hitleriana (Italian)Folta la nuvola bianca delle falene impazzite turbina intorno agli scialbi fanali e sulle spallette, stende a terra una coltre su cui scricchia come su zucchero il piede; l’estate imminente sprigiona ora il gelo notturno che capiva nelle cave segrete della stagione morta, negli orti che da Maiano scavalcano a questi renai.
Da poco sul corso è passato a volo un messo infernale tra un alalà di scherani, un golfo mistico acceso e pavesato di croci a uncino l’ha preso e inghiottito, si sono chiuse le vetrine, povere e inoffensive benché armate anch’esse di cannoni e giocattoli di guerra, ha sprangato il beccaio che infiorava di bacche il muso dei capretti uccisi, la sagra dei miti carnefici che ancora ignorano il sangue s’è tramutata in un sozzo trescone d’ali schiantate, di larve sulle golene, e l’acqua séguita a rodere le sponde e più nessuno è incolpevole.
Tutto per nulla, dunque? – e le candele romane, a san Giovanni, che sbiancavano lente l’orizzonte, ed i pegni e i lunghi addii forti come un battesimo nella lugubre attesa dell’orda (ma una gemma rigò l’aria stillando sui ghiacci e le riviere dei tuoi lidi gli angeli di Tobia, i sette, la semina dell’avvenire) e gli eliotropo nati dalle tue mani – tutto arso e succhiato da un polline che stride come il fuoco e ha punte di sinibbio… Oh la piagata primavera è pur festa se raggela in morte questa morte! Guarda ancora in alto, Clizia, è la tua sorte, tu che il non mutato amor mutata serbi fino a che il cieco sole in te porti si abbacini nell’Altro e si distrugga in Lui, per tutti. Forse le sirene, i rintocchi che salutano i mostri nella sera della loro tregenda, si confondono già col suono che slegato dal cielo, scende, vince – col respiro di un’alba che domani per tutti si riaffacci, bianca ma senz’ali di raccapriccio, ai greti arsi del sud…
|
Hitleri tavasz (Hungarian)Kába éjjeli lepkéktől sűrű gomolyban hószín felhők úsznak az ablak mélyén, sápadt lámpa körül, és a földre – mintha cukorra lépnél – csikorgó szemfedő terül; közelít a nyár, és lassanként kiereszti az éjszaka vad fagyát rejtett odvaiból a halódó télnek, dermedt veteményeseinkből Maianótól a lágy fövenyig.
Az imént sátáni harsonás száguldott végig gaz brigantik hallalija közt a körúton, s titokzatos, lángoló, horogkeresztekkel felékesített torkolatba rontott, becsukódtak az ablakok, szegények, a háború ezer játékszerével felfegyverezve s védtelen mégis, bezárt a mészáros, ki friss bogyókat aggatott leszúrt gödölyék homlokára, s a balga, vérszomjas mítoszok ünnepélye megszegett szárnyak, folyók partján nyüzsgő lárvák tébolyult kavalkádja lett. S a víz marja tovább partjait, s bűntelen már senki sem marad.
Minden hiába volt? San Giovanni égő gyertyái, mik vakítóvá tették a lomha láthatárt, istenhozzádok, fogadkozások, súlyosak, mint a keresztség gyásztele csöndje, míg vára horda (de gyémánt hasít a fehérlő gleccserek felett, a kacagó riviérán a surranó légbe, Tóbiás hét angyala: jövendőnk vetése) a kezedtől született lágy heliotrópok — minden kiégett, Inert förgeteg karmú, tűzként sivító virágpor hullt alá ... ó, ez a meggyötört tavasz akkor is ünnep, a halál ha még vad halálba dermed is! De nézz fel. az égre, Clizia, az a te sorsod, ki változó szerelmed változatlan őrzöd, amíg egyszer a benned égő világtalan nap elvész a Másik tüzében. Talán a szirénasikoly, a harang kondulása, a boszorkányéj szörnyeit köszöntő, majd egybeolvad az égboltból zendülő zenével, mely a földre száll, és győzelemre jut a hajnal sóhajával, s az holnap mindenkire ráköszönt, a rémület szárnyait levetve, Dél szikkadt folyómedrei felől ...
|