This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Montale, Eugenio: Proda di Versilia

Portre of Montale, Eugenio

Proda di Versilia (Italian)

I miei morti che prego perché preghino

per me, per i miei vivi com’io invoco

per essi non resurrezione ma

il compiersi di quella vita ch’ebbero

inesplicata e inesplicabile, oggi

più di rado discendono dagli orizzonti aperti

quando una mischia d’acque e cielo schiude

finestre ai raggi della sera, - sempre

più raro, astore celestiale, un cutter

bianco-alato li posa sulla rena.

 

Broli di zinnie tinte ad artificio

(nonne dal duro sòggolo le annaffiano,

chiuse lo sguardo a chi di fuorivia

non cede alle impietose loro mani

il suo male), cortili di sterpaglie

incanutite dove se entra un gatto

color frate gli vietano i rifiuti

voci irose; macerie e piatte altane

su case basse lungo un ondulato

declinare di dune e ombrelle aperte

al sole grigio, sabbia che non nutre

gli alberi sacri alla mia infanzia, il pino

selvatico, il fico e l’eucalipto.

 

A quell’ombre i primi anni erano folti,

gravi di miele, pur se abbandonati;

a quel rezzo anche se disteso sotto

due brandelli di crespo punteggiati

di zanzare dormivo nella stanza

d’angolo, accanto alla cucina, ancora

nottetempo o nel cuore d’una siesta

di cicale, abbagliante nel mio sonno,

travedevo oltre il muro, al lavandino,

care ombre massaggiare le murene

per respingerne in coda, e poi reciderle,

le spine; a quel perenne alto stormire

altri perduti con rastrelli e forbici

lasciavano il vivaio

dei fusti nani per i sempreverdi

bruciati e le cavane avide d’acqua.

 

Anni di scogli e di orizzonti stretti

a custodire vite ancora umane

e gesti conoscibili, respiro

o anelito finale di sommersi

simili all’uomo o a lui vicini pure

nel nome: il pesce prete, il pesce rondine,

l’àstice – il lupo della nassa – che

dimentica le pinze quando Alice

gli si avvicina… e il volo da trapezio

dei topi familiari da una palma

all’altra; tempo che fu misurabile

fino a che non s’aperse questo mare

infinito, di creta e di mondiglia.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://webcache.googleusercontent.com

Versiliai part (Hungarian)

Halottaim, kikhez könyörgök: értem

és élőimért könyörögjenek, mint

érettük én, nem a feltámadásért,

de hogy megfejtetlen s megfejthetetlen

életük beteljesülhessen – egyre

ritkábban szállanak le a megnyílt láthatárról,

mikor egek s vizek tülekedése

ablakot tár az esti sugaraknak,

egyre ritkábban teszi, égi karvaly,

egy fehér szárnyú kutter partra őket.

 

Mesterségesen festett rézvirágok

(merev kendős szülék öntözik őket,

s nem nyitják szemüket a kintiekre,

kik nem bízzák irgalmatlan kezükre

a bajaikat) megőszült bozótú

udvarok – ha betéved egy barátszín

macska, haragos hangok riogatják

a hulladéktól; törmelék-rakások,

alacsony házakon tetőteraszok

danák s szürke fénybe nyitott napernyők

hullámhajlása mentén, a homokban

gyermekkorom szent fái, sorvadozva:

fügefa, lucfenyő, eukaliptusz.

 

Zsúfoltak voltak árnyukban az első évek,

mézterhesek, magánosak bár; abban a

homályban olyankor is, ha két szúnyogok-

pettyezte gyolcs-darab alatt aludtam a

sarokszobában a konyha mellett, de még

éjidőn is vagy a tücsökcirpelés szünetében,

amely nyilallón álmomba vakított,

a fal túloldaláról átderengtek

a kedves árnyak: a mosogatónál

murénát dögönyöztek, hogy a szálkát

a farkába tologassák s lemessék;

a szakadatlan hangos zizegésben

más elveszettek ollóval, kapával

odahagyták a törpe

husángok iskoláját a kiégett

örökzöldért, szomjas ágyásokért.

 

Esztendők, szirtek, keskeny láthatárok,

ti még emberi életeket őrzők,

megismerhető mozdulatokat,

lélegzését vagy végső lihegését

az emberforma vagy hozzá nevükben

közeli merülőknek: fecskehalnak,

paphalnak, ráknak, varsa farkasának,

mely feledi ollóját, ha Alice

nyúl hozzá. Az ismerős egerek

trapézlengése egyik pálmafáról

a másikra. Idő, mely mérhető volt,

míg nem áradt körénk beláthatatlan

tengere az agyagnak, hulladéknak.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap