Montale, Eugenio: Sotto la pioggia

Un murmure; e la tua casa s'appanna
come nella bruma del ricordo
e lacrima la palma ora che sordo
preme il disfacimento che ritiene
nell'afa delle serre anche le nude
speranze ed il pensiero che rimorde.

"Por amor de la fiebre"... mi conduce
un vortice con te. Raggia vermiglia
una tenda, una finestra si rinchiude.
Sulla rampa materna ora cammina,
guscio d'uovo che va tra la fanghiglia,
poca vita tra sbatter d'ombra e luce.

Strideva Adiós muchachos, compañeros
de mi vida, il tuo disco dalla corte:
e m'è cara la maschera se ancora
di là dal mulinello della sorte
mi rimane il sobbalzo che riporta
al tuo sentiero.

Seguo i lucidi strosci e in fondo, a nembi,
il fumo strascicato d'una nave.
Si punteggia uno squarcio...

Per te intendo
ciò che osa la cicogna quando alzato
il volo dalla cuspide nebbiosa
rémiga verso la Città del Capo.

Moraj kél; elhomályosul a házad,
akár ködében az emlékezetnek,
és sír a pálma, mit lappangva lep meg
s úgy fojtogat réme a rothadásnak,
mely fülledt esti légben lesz a pőre
remény s kínzó szorongás börtönőre.

„Por amor de la fiebre" ... visz tevéled
a közös örvény. Bíborban sugárzik
egy függöny, lefut egy ablak redőnye.
A kocsifelhajtón, mint híg iszapban
úszó tojáshéj, míg fény s árny csatázik,
fél most mozogni a törékeny élet.

Lentről „Adiós muchachos, compañeros
de mi vida", hanglemezed kiáltott:
s kedves marad az álarc mindörökre,
ha a sors malmából módot találok
egy nyaktörő ugrásra, visszaszökve
a te utadra.

S fénylő csobbanást követek a mélyben,
a felhők közt ködsávot, mit hajó von.
Mély seb rajzolódik ki ...

Egyedül te
értheted meg, mit merészel a gólya,
ha szárnyra kel a ködös háztetőről,
a Fokváros felé tovább hajózva.