Negri, Ada: Addio della luna

La luna stilla il suo pianto d'oro nel mar di viola:

tacite lacrime d'alba, tristezza di partir sola.

Ad una ad una le stelle sono scomparse lontano:

tristezza d'aver camminato tutta la notte invano.

Si piega, sempre più stanca; affonda: sempre più smorta:

tristezza innanzi alla vita, sparire senza esser morta.

Pur le conviene obbedire al Sommo che la governa:

Nel vuoto che non perdona, tristezza d'essere eterna.

A Hold lilaszin habokra arany könnyét leejti:

halk, hajnali csepp, az utra szomorú magába' menni.

A csillagokból az égen már nincsen egy parányi:

szomorú az éjszakákon hiába csak arra járni.

Meghajlik, egyre fehérebb, elsüllyed, egyre messzibb,

szomorú, mert életére halál árnyéka telepszik.

De mégis oly engedelmes, a Mindenség iratlan

törvénye nem könyörül meg: szomorú, mert halhatatlan.