This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Negri, Ada: Emigranti

Portre of Negri, Ada

Emigranti (Italian)

Sul gelido registro del Notturno
Asilo, trema la tua mano grossa,
tracciando il nome:—Paolo Gibilrossa,
muratore, lombardo.—E taciturno

mi guardi, con quegli occhi così amari
nella faccia di bronzo; e attendi.—Anch’io
scrivo, se vuoi, sotto il tuo nome il mio:
—Ada Negri, poeta.—Ecco. Siam pari.

E questa casa, ch’è d’ognun,—mi senti,
compagno?...—è nostra.—Hai sonno. Hai freddo. È lunge
la patria. Per l’angoscia che ti punge
più che pel freddo, forse, batti i denti.

La vecchia storia sempre nuova io tutta
leggo nei solchi e solchi che ti scavano
il volto, e nella dura orbita cava
degli occhi, ove ogni luce par distrutta.

Porti, nel sacco a spalla, ogni tuo bene;
ma raccolto sul petto aver vorresti
il tuo bambino, e dargli, se si desti
e pianga, un bacio, e il sangue delle vene!...

In sua culla di legno il bimbo dorme
laggiù, nella casuccia in riva al fiume:
la madre agucchia agucchia sotto il lume,
ma in cuor cammina sulle tue tristi orme.

Pòsati, adesso!... Getta il sacco a terra.
C’è un po’ d’Italia, qui. Spezza il mio pane.
Io parlerò con te delle lontane
messi che splendon sulla nostra Terra.

Esule al par di te, che di calcina
t’imbratti a cementar le case altrui,
e pietra a pietra ammucchi in squadra, sui
palchi eretto ore morte è più vicina;

strofa su strofa io costruisco i palchi
eretti contro il ciel, del mio pensiero:
tutte le imbevo del mio sangue nero
perchè ben l’una contro l’altra calchi.

E nulla vale a me, nulla a te vale
il pazïente sforzo dïuturno:
oggi, stranieri, in questo Asil Notturno:
doman, forse, stranieri, all’ospedale.

Ma poi che nostro fato è andar pel mondo,
tu con la tua cazzuola e col secchiello
di calce, io col pensier che m’è coltello
infisso ove lo spasmo è più profondo:

andare andar, fin che la morte a schianto
ci abbatta colla faccia sulla pietra,
per consolar la tua tristezza tetra
ti tesserò col canto un dolce incanto.

Non vedi?... Dalla porta spalancata
entrano, a gruppi, taciti fratelli.
Hanno donne per mano, hanno fardelli
sul dorso, hanno la fronte umilïata.

Dalle basse finestre, anche: dai muri
fenduti a un tratto, e poi richiusi, un dietro
l’altro, irrompono: in quegli occhi di vetro
ti riconosci, ed in quei volti duri.

Tutti di qualche patria esuli figli
sono, e in cuore ne portan crocifisso
il rimpianto; e di notte, a buio fisso,
i lor fardelli sono i lor giacigli.

E tutti vanno e vanno; e dopo giorno
è sera, e dopo notte è l’alba, e lunge
la casa è sempre più: sol la raggiunge
il cuor, che sa la strada del ritorno.

Strada del sogno, strada, ah, così corta
che in un attimo è vinta; ed ecco, il tetto
dei padri spunta, e in esso il benedetto
capo dell’ava che non è ancor morta!...

Tu, che firmasti Paolo Gibilrossa
da Lombardia,—fratello in Cristo:—noi
il nostro pane romperem, se vuoi,
con questa gente squallida e commossa.

Poco, tu dici?... Guarda: amor lo spezza
in cento parti e cento; e il bianco sale
vi asperge, e l’acqua versa nel boccale
che a cento bocche dà la sua freschezza.

Nella pace dell’àgape fraterna
ritroverem la patria; e nell’amore
che il tuo pallor fa uguale al mio pallore,
celebrerem la sua bellezza eterna.

Poscia, ravvolto nel mantello, al suolo
con essi, in fascio, dormirai.—Non io.—
Io poeta, a colloquio col mio Dio
sol visibile a me, veglierò solo:

chinata in atto d’umiltà la macra
faccia verso i dormenti, infin che sgombra
l’alba apparisca, reggerò nell’ombra
sul lor riposo la mia torcia sacra.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.gutenberg.org

Kivándorlók (Hungarian)

Az éji menhely kockás lajstromán
tétováz kezed, míg a papirosra
nehezen rójja: „Paolo Gibilrossa,
lombard kőmíves." És most rajtam ám

a sor, s már írom is, mert megfagyunk
(bronzarcodból a keserű tekintet
siettet, hát hadd olvassák nevünket):
„Ada Negri, költő." S kvittek vagyunk.

Mindenki háza ez a ház - ne félj,
társam! -, hát a mienk is. De fázol,
álmos is vagy, meg rémít is a távol,
összekoccantja fogad hát az éj.

Az ősrégi, de egyre új mesét
olvasom én  orcádon száz barázdán
s szarkalábon, mely lépeget garázdán
szemed körül, mely fénytelen, setét.

A rukzsákodban hordod mindened,
ahelyett, hogy lágy csókkal ölbevennéd
nyűgös fiad, és lelked is kitennéd
érette otthon - ő izen neked,

a bölcsejében alvó kisfiad
s feleséged, ki messzi, parti házban
kötöget éjjel, gyertyafénynél, gyászban,
könnyel öntözve messzi útadat.

Pihenj le most itt. Zsákod földre vesd:
egy kis Itália ez itt. Cipómat
szegd meg bátran, s csak hallgasd meg a szómat:
sárgáll ám otthon a búzakereszt.

Akárcsak te, te másik számüzött,
ki mások házát - ingó pallón állván -
váltig rakod csak, hol a deszkaállvány
már a felhőket éri - rád ütött

a sorsom nékem is: mert látod ím,
strófát strófára rakva, s közbe' vérrel
vakolva ki, építem én is így fel,
mit gondolok, míg átaljár a kín.

mivégre, mondd, a munka és a láz?
No, sokra visszük véle mind a ketten
két külföldi az éji menhelyekben -
s holnap talán a kórház és a gyász.

De küld a végzet, s lábunk messze jár:
malterkanállal küldött téged, és e
versekkel engem, miknek szörnyű kése
hol feszül a görcs, heggyel, pengve áll.

Csak menni, menni, míg majd földre sújt
- arccal a kőre - villámló halálunk,
hogy vigaszt is csak őbenne találjunk,
a varázsban, mit holt szemünkbe gyújt.

Hisz' látod is már ... Tárt ajtónkon át
már rajzanak is társaink, batyúkkal
a hátukon, és sovány asszonyukkal
a karjukon - s a homlok csupa vád.

Már ugrálnak is be az ablakon,
s a falból lépnek ki és mindenünnen;
kemény képükön, bús üvegszemükben
magadra ismersz, zordon, vad rokon.

Távol hazáknak bújdosói mind,
és batyuikra fejük ha lehajtják,
álmaikból a füstös vágy sóhajt át
honuk felé, mely mind csak búcsút int.

Es jönnek, mennek, napra jő a nap,
és estre éj, és éjre... Egyre messzebb
az otthon képe, s mely hazavezethet,
az ösvényt is már szívük tudja csak.

Álom, álom... Ó, álmuk sose fösvény,
és álomkővel van az út kirakva
hazafelé, hol él még öregapja -
látszik a ház is, arra tart az ösvény.

Nos, testvérkém Krisztusban, ha tetszik,
lombard földirr, Paolo Gibilrossa,
falatozzunk, a kenyerünk megosztva
e néppel, mely körülöttünk fekszik.

Kevés, mondod? Lám, százfelé szeli
a szeretet, melynek meghinti sója,
s kelyhünk vizét, akárha dézsa vóna,
ezer cserepes, tikkadt száj nyeli.

A szeretetbe belesápadunk,
mert így leltük meg e furcsa kalákán,
hazánkat együtt ünnepeljük árván -
s igézetében egyformák vagyunk.

Húzd most zekéd füledre parasztok
s munkások ti, heverjetek le szépen.
Nekem Istennel van még itt beszédem -
költőtök én, értetek virrasztok.

Felétek tartom arcom, míg az éj
fel nem szakad, míg el nem jő a hajnal;
fölöttetek, soványan, véres- ajkkal
úgy őrködöm, mint fáklyás ünnepély.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationR. M. A.

minimap