Negri, Ada: Kivándorlók (Emigranti in Hungarian)

Sul gelido registro del Notturno
Asilo, trema la tua mano grossa,
tracciando il nome:—Paolo Gibilrossa,
muratore, lombardo.—E taciturno

mi guardi, con quegli occhi così amari
nella faccia di bronzo; e attendi.—Anch’io
scrivo, se vuoi, sotto il tuo nome il mio:
—Ada Negri, poeta.—Ecco. Siam pari.

E questa casa, ch’è d’ognun,—mi senti,
compagno?...—è nostra.—Hai sonno. Hai freddo. È lunge
la patria. Per l’angoscia che ti punge
più che pel freddo, forse, batti i denti.

La vecchia storia sempre nuova io tutta
leggo nei solchi e solchi che ti scavano
il volto, e nella dura orbita cava
degli occhi, ove ogni luce par distrutta.

Porti, nel sacco a spalla, ogni tuo bene;
ma raccolto sul petto aver vorresti
il tuo bambino, e dargli, se si desti
e pianga, un bacio, e il sangue delle vene!...

In sua culla di legno il bimbo dorme
laggiù, nella casuccia in riva al fiume:
la madre agucchia agucchia sotto il lume,
ma in cuor cammina sulle tue tristi orme.

Pòsati, adesso!... Getta il sacco a terra.
C’è un po’ d’Italia, qui. Spezza il mio pane.
Io parlerò con te delle lontane
messi che splendon sulla nostra Terra.

Esule al par di te, che di calcina
t’imbratti a cementar le case altrui,
e pietra a pietra ammucchi in squadra, sui
palchi eretto ore morte è più vicina;

strofa su strofa io costruisco i palchi
eretti contro il ciel, del mio pensiero:
tutte le imbevo del mio sangue nero
perchè ben l’una contro l’altra calchi.

E nulla vale a me, nulla a te vale
il pazïente sforzo dïuturno:
oggi, stranieri, in questo Asil Notturno:
doman, forse, stranieri, all’ospedale.

Ma poi che nostro fato è andar pel mondo,
tu con la tua cazzuola e col secchiello
di calce, io col pensier che m’è coltello
infisso ove lo spasmo è più profondo:

andare andar, fin che la morte a schianto
ci abbatta colla faccia sulla pietra,
per consolar la tua tristezza tetra
ti tesserò col canto un dolce incanto.

Non vedi?... Dalla porta spalancata
entrano, a gruppi, taciti fratelli.
Hanno donne per mano, hanno fardelli
sul dorso, hanno la fronte umilïata.

Dalle basse finestre, anche: dai muri
fenduti a un tratto, e poi richiusi, un dietro
l’altro, irrompono: in quegli occhi di vetro
ti riconosci, ed in quei volti duri.

Tutti di qualche patria esuli figli
sono, e in cuore ne portan crocifisso
il rimpianto; e di notte, a buio fisso,
i lor fardelli sono i lor giacigli.

E tutti vanno e vanno; e dopo giorno
è sera, e dopo notte è l’alba, e lunge
la casa è sempre più: sol la raggiunge
il cuor, che sa la strada del ritorno.

Strada del sogno, strada, ah, così corta
che in un attimo è vinta; ed ecco, il tetto
dei padri spunta, e in esso il benedetto
capo dell’ava che non è ancor morta!...

Tu, che firmasti Paolo Gibilrossa
da Lombardia,—fratello in Cristo:—noi
il nostro pane romperem, se vuoi,
con questa gente squallida e commossa.

Poco, tu dici?... Guarda: amor lo spezza
in cento parti e cento; e il bianco sale
vi asperge, e l’acqua versa nel boccale
che a cento bocche dà la sua freschezza.

Nella pace dell’àgape fraterna
ritroverem la patria; e nell’amore
che il tuo pallor fa uguale al mio pallore,
celebrerem la sua bellezza eterna.

Poscia, ravvolto nel mantello, al suolo
con essi, in fascio, dormirai.—Non io.—
Io poeta, a colloquio col mio Dio
sol visibile a me, veglierò solo:

chinata in atto d’umiltà la macra
faccia verso i dormenti, infin che sgombra
l’alba apparisca, reggerò nell’ombra
sul lor riposo la mia torcia sacra.

Az éji menhely kockás lajstromán
tétováz kezed, míg a papirosra
nehezen rójja: „Paolo Gibilrossa,
lombard kőmíves." És most rajtam ám

a sor, s már írom is, mert megfagyunk
(bronzarcodból a keserű tekintet
siettet, hát hadd olvassák nevünket):
„Ada Negri, költő." S kvittek vagyunk.

Mindenki háza ez a ház - ne félj,
társam! -, hát a mienk is. De fázol,
álmos is vagy, meg rémít is a távol,
összekoccantja fogad hát az éj.

Az ősrégi, de egyre új mesét
olvasom én  orcádon száz barázdán
s szarkalábon, mely lépeget garázdán
szemed körül, mely fénytelen, setét.

A rukzsákodban hordod mindened,
ahelyett, hogy lágy csókkal ölbevennéd
nyűgös fiad, és lelked is kitennéd
érette otthon - ő izen neked,

a bölcsejében alvó kisfiad
s feleséged, ki messzi, parti házban
kötöget éjjel, gyertyafénynél, gyászban,
könnyel öntözve messzi útadat.

Pihenj le most itt. Zsákod földre vesd:
egy kis Itália ez itt. Cipómat
szegd meg bátran, s csak hallgasd meg a szómat:
sárgáll ám otthon a búzakereszt.

Akárcsak te, te másik számüzött,
ki mások házát - ingó pallón állván -
váltig rakod csak, hol a deszkaállvány
már a felhőket éri - rád ütött

a sorsom nékem is: mert látod ím,
strófát strófára rakva, s közbe' vérrel
vakolva ki, építem én is így fel,
mit gondolok, míg átaljár a kín.

mivégre, mondd, a munka és a láz?
No, sokra visszük véle mind a ketten
két külföldi az éji menhelyekben -
s holnap talán a kórház és a gyász.

De küld a végzet, s lábunk messze jár:
malterkanállal küldött téged, és e
versekkel engem, miknek szörnyű kése
hol feszül a görcs, heggyel, pengve áll.

Csak menni, menni, míg majd földre sújt
- arccal a kőre - villámló halálunk,
hogy vigaszt is csak őbenne találjunk,
a varázsban, mit holt szemünkbe gyújt.

Hisz' látod is már ... Tárt ajtónkon át
már rajzanak is társaink, batyúkkal
a hátukon, és sovány asszonyukkal
a karjukon - s a homlok csupa vád.

Már ugrálnak is be az ablakon,
s a falból lépnek ki és mindenünnen;
kemény képükön, bús üvegszemükben
magadra ismersz, zordon, vad rokon.

Távol hazáknak bújdosói mind,
és batyuikra fejük ha lehajtják,
álmaikból a füstös vágy sóhajt át
honuk felé, mely mind csak búcsút int.

Es jönnek, mennek, napra jő a nap,
és estre éj, és éjre... Egyre messzebb
az otthon képe, s mely hazavezethet,
az ösvényt is már szívük tudja csak.

Álom, álom... Ó, álmuk sose fösvény,
és álomkővel van az út kirakva
hazafelé, hol él még öregapja -
látszik a ház is, arra tart az ösvény.

Nos, testvérkém Krisztusban, ha tetszik,
lombard földirr, Paolo Gibilrossa,
falatozzunk, a kenyerünk megosztva
e néppel, mely körülöttünk fekszik.

Kevés, mondod? Lám, százfelé szeli
a szeretet, melynek meghinti sója,
s kelyhünk vizét, akárha dézsa vóna,
ezer cserepes, tikkadt száj nyeli.

A szeretetbe belesápadunk,
mert így leltük meg e furcsa kalákán,
hazánkat együtt ünnepeljük árván -
s igézetében egyformák vagyunk.

Húzd most zekéd füledre parasztok
s munkások ti, heverjetek le szépen.
Nekem Istennel van még itt beszédem -
költőtök én, értetek virrasztok.

Felétek tartom arcom, míg az éj
fel nem szakad, míg el nem jő a hajnal;
fölöttetek, soványan, véres- ajkkal
úgy őrködöm, mint fáklyás ünnepély.