Negri, Ada: Storia breve

Ella pareva un sogno di poeta;

Vestìa sempre di bianco, e avea nel viso

La calma d'una sfinge d'orïente.

Le cadea sino ai fianchi il crin di seta;

Trillava un canto nel suo breve riso,

Era di statua il bel corpo indolente.

Amò -- non fu riamata. In fondo al core,

Tranquilla in fronte, custodì la ria

Fiamma di quell'amor senza parole.

Ma quel desìo la consumò -- ne l'ore

D'un crepuscol d'ottobre ella morìa,

Come verbena quando manca il sole.

A lányka költők álmait idézte,

mindig fehér ruhát öltött magára,

szfinxek nyugalma árnyékolta arcát.

Selymes haja a derekáig ért le,

dallamra csengett kurta kacagása,

szép testét szinte márványból faragták.

Szeretett viszonzatlanul. Szivében

és homloka mögött őrizte némán

bősz lángjait e szótlan szenvedélynek.

A vágy elsorvasztotta őt egészen.

S egy őszi alkonyon meghalt szegény lány,

mint verbéna, mit napsugár nem éltet.